Grósz Emil dr.: Előadások, beszédek, tanulmányok 1900-1925 (Budapest)
Előadások - A szemészet békében és háborúban (Balassa-előadás 1917. okt. 14.)
51 ben a Hadigondozó s azelőtt ennek elődje, a Rokkantügyi Hivatal nagyszabású intézkedéseket tett, amennyiben utókezelő külön intézetekben gondoskodik az utókezelésről. Ezen szisztémának igen nagy előnye az, hogy megfelelő elsőrangú szakemberek végzik e fontos feladatot. Némi hátránya, hogy a kezelés végrehajtása kevés helyre korlátozódik. Már pedig a rokkantak és hadisérültek száma olyan nagy, hogy annyi utókezelő intézetet, amennyi elég volna a feladat teljesítésére, teljes lehetetlen felállítani. De az az egyén, aki hosszú éveken át teljesített szolgálatot, sok esetben annyira vágyik haza, hogy e jogosult honvágynak nem is lehet ellentállni. Világos, hogy ezek utókezelése valamikor a stabil polgári kórházakra fog nehezedni. Most már arra kell törekedni, hogy ezek a feladatot teljesíthessék is. A háborús sérülések különösen a szemhéjak rekonstrukciójára adtak eddig még nem is tapasztalt alkalmat. E munkában különösen nagy eredményekkel vettek részt Blaskovics László és ifj. Imre József tagtársaink. Előbbi a már említett katonai szemkórházban, utóbbi a hadigondozó utókezelő szemosztályában. A háború alatt nem egyszer új betegségekről is beszéltek. Nagyon gyakran alaptalanul. A fertőző természetű Koch-Weeks bacillus által okozott kötőhártya-gyulladás a szakemberek előtt régtől ismert volt. A hemeralopiáról is úgy beszéltek, mint háborús bajról, holott kiderült, hogy az esetek túlnyomó számában ez állapot már a polgári életben is megvolt, legfeljebb a hadviselés nehéz feladatai között jobban érvényre jutott. Egy nem kicsinyelhető szociális problémát okoz az egyszeműek óriási száma. Ha meggondolom, hogy a vezetésem alatt álló, aránylag csekély ágyszámú klinikán máris majdnem ezer olyan katona fordult meg, aki látását egyik szemén elveszítette, legalább több tízezerre kell becsülnünk azok számát, akik a háborúban egyik szemüket elveszítették. Ha a másik szem ép és egészséges, az egyszemű munkaképes, csak meg kell védenünk őket attól az idegenkedéstől, mellyel a munkaadók iránta viseltetnek. Ez idegenkedés a háború kezdetén nem volt meg. Sőt ellenkezőleg. A munkaadók tárt karokkal fogadták őket. A háború második évében ez a lelkesedés lohadt és okom van tartani attól, hogy a háború befejeztével az egyszeműek elhelyezkedése nehézségeket fog okozni. Különös gondot igényel azonban azoknak pártfogásba vétele, akiknek egyik szeme teljesen elveszett, másik szemének látása pedig jelentékenyen csökkent. Ezekről a társadalom nem gondoskodik, úgy hogy a róluk való gondoskodás egészen a hadigondozó hivatalra nehezedik. Azon meggyőződésben vagyok, hogy alkalmas módon ezek ügyét is fel kell karolnia a társadalomnak, úgy, amint felkarolta a vak katonák ügyét. A vak katonákról való gondoskodást még 1914 őszén a társadalom indította meg. Egyik budapesti katonai tartalékkórház parancsnoka a kórházban ápolt s a háborúban megvakult katona érdekében a «Pester Lloyd» olvasóihoz fordult. Rövid idő alatt 16,000 korona gyűlt egybe. Amidőn a «Pester Lloyd» lezárta a gyűjtést, elérkezettnek találtam az időt, hogy a magyar társadalom figyelmét felhívjam arra, hogy az említetten kívül még igen sok vak katona van az 4*
