Freud, S. dr.: Pszichoanalizis (Budapest, 1915)

32

Miért nem mondja a kritikus véleményét a kért latornak a szemébe? Mert, ha még oly nagy kedve is volna a szókimondáshoz, ez ellen alapos ellenérvek szólalnak meg benne. Nem tréfa dolog, megsérteni valakit a saját házában, akinek még hozzá egy nagy szolgahad erős öklei is rendelkezésére állanak. Könnyen juthatna így annak a csendzavarónak a sorsára, akinek eltávolításával múltkori előadásomban az „elfojtás“ folyamatát érzékeltettem. Ez az oka annak, hog*y a kritikus sértő szándékának nem egyenesen, hanem elváltoztatott formában, „kihagyás és célzás“ alakjában, ad kifejezést; de ugyanaz a helyzet áll fenn — véleményünk szerint — akkor is, mikor páciensünk a keresett, de elfelejtett képzet helyett, egy többé vagy kevésbé elvál toztatott ,,pótló-ötletet“ produkál.

Hölgyeim és uraim! Nagyon célszerű dolog,, ha az együvé tartozó indulattelt képzetelemek csoportját, mint azt a zürichi iskola (Bleuler, Jung és mások) teszik, „komplex“ névvel jelöljük. Látjuk tehát, hogy ha valamely betegnél az utolsó emlékkép segítségével, amely még eszébe jut, az elfojtott komplexumot meg akarjuk keresni, sok kilátásunk van rá, hogy a lappangó képzeteket kitaláljuk, ha a beteg elég nagy számmal bocsátja rendelkezésünkre feltoluló ötleteit. Ráhagyjuk tehát a betegre, hogy mindenféléről beszéljen, amit csak akar, és ragaszkodunk ahhoz a feltevésünkhöz, hogy nem is juthat eszébe semmi, ami nem áll közvetve a keresett komplexummal összefüggésben. Lehet, hogy Önök az elfojtott lelki anyag felkutatásának ezen módját túlságos körülményesnek fogják ítélni, én viszont biztosítom Önöket, hogy ez az egyedüli út, mely célhoz vezet.

Miközben ezt a módszert alkalmazzuk, zavarba jöhetünk, ha a beteg gyakran elhallgat, el-elakad és azt állítja, hogy nincs mondani valója, hogy egyáltalán nem jut eszébe semmi. Ha ez tényleg így volna és a beteg igazat mondott volna, akkor mégis csak az bizonyúlna be eljárásunkról,