Fekete Lajos dr.: A magyarországi ragályos és járványos kórok rövid történelme (Debreczen, 1874)

fegyelem es erkölcsiség oly nyomorult állapotban voltak, továbbá a háborúk pusztításait, minőkhöz hasonlókat a történelem nem ismer, (Tolna, Baranya s a clrávántuli három megyében csak 20,000 főből álló népesség maradt. A kis Kunságban 42 községből összesen 8; a nagy Kunságban 34 községből csak G község élte túl a török világot. Nem ok nélkül divatozott a közpéldaszó: „pusztulásnak indul ott minden, hol a török lovának patkója egyszer taposott.“ Azon a pusztaságon, melyet a másfélszázados török uralom hagyott maga után, iható vízerek sehol se találtattak, s a mocsárok és tavak büzliödt vizét még a marha sem érintette meg, sehol egy viruló fa nem volt, melynek árnyéka az utasnak enyhelyct adott volna. A fü és bozót oly magasra nőtt, hogy ha a lovasság rajta keresztül ösvényt s mintegy barázdát nem nyit, alig fogott volna a gyalog katona átvergődhetni azon.“ Horváth M. Magyar orsz. történ. IV-ik köt. 191. lap.) Ha mindezen nyomor és ínség képeit lelkűnkben felelevenítjük: könnyen megfogható, hogy az akkori hagy máz, valódi mirigy vész, — pestis — alakjában lépett föl. Drezdában száz háztulajdonosból alig maradt fen hat, szintúgy Turingiában és Szászország többi részében, Wiirtenbergben 400,000 emberből alig maradt 48,000 s úgy tovább. Egy akkoriban megjelent iratban — Excidium Germaniae — borzasztó tények vannak megemlítve, legyen elég belőle mutatványul következő közölve: „Az ember — igy szól szerző — tiz mértföldnyire vándorolhat, a nélkül, hogy emberre, vagy állatra akadna, itt ott egy agg, egy gyermek található. A faluk házaiban, a hullák és dögök föl vannak halmozva: férfiak, nők, gyermekek, lovak, kutyák, marhák összevissza dűlve a járvány és az éhség, most pedig a farkasok és varjuk martalékai, mert nincs sehol sem ember, ki azokat eltakarítaná.“

Páriz Pápai E. fentidézett müvében (VII. könyv. 310. lap) azt írja e kórról, „hogy egyéb nemzetek azért hívják

3*