Fekete Lajos: A gyógytan története rövid kivonatban (Pest, 1864)
31. §. A gyógytan története a reformatió korszakában
97 Manardo, -f 1536, volt magyar királyi testorvos, ki az astrologia jósigéit meséknek lenni állította, ebbeli tisztult nézetei által korát egyszázaddal előzte meg. Montanus, a szorgalmas észlelő, 1530-ban Írott műve „Methodus docendi“ és „Methodus medicinae universali s“. Nicolaus Massa, a már említett bonctudós, korának leghíresebb búja kórgyógyásza, ki a járványos kórokról több rendbeli értekezést irt. A franciák közt a belgyógytan terén jeleskedtek: Férnél, ki a szilárd részek, szövetek és szervek megváltozásában kereste a kórokokat. — Műve „universa medicina 1554. — Febrium curandarum methodus generalis 1554. — Consiliorum medicinalium libr. 1582. Bal Ionius, 1538—1616, ki francia Hippokratesnek is neveztetett, kitűnő észlelő volt, kivált a járványok és azoknak viszonyai körül, ő volt első ki a köszvényes és csúzos bántalmak közt elkülönítő határt vont, az 1570 — 79-ki járványos kórokat leírta. A német alföldi orvosok közt kitűntek: Dodonäus, hires bonctudós, ki a tüdőlob, gyomorfekélyek , hasizomlob és a testbeni hőképzés felett nem megvetendő észleleteket gyűjtött és tett közzé „Observationum medicinalium exempla rara 1581“ cím alatt. Forest Péter, ki figyelmét kiválólag a húdkémlére fordította, melyről is egy művet irt ily cím alatt : „d e incerto et fallaci urinarum j udicio 1589“. A németek közt említésre méltók: A Kraftheimi Crató, 1519—1585, ki észleleteit „Consiliorum et epistolarum libri VII. 1589“ 7
