Stiller Bertalan dr.: Az ideges gyomorbántalmak (Budapest, 1884)

Beosztás - III. Csoport. A gyomornak általános neuropathiák által feltételezett idegbántalmai - A) A gyomor neuropathikus érzési zavarai

sarka volna az étvágyhiány, az aversio, a legmagasabb a nausea, az undor. — Jól tudom, bogy mindezt csak cum grano salis kell venni. Mert, hogy az éhség és étvágy oly közel rokon, részben egymást fedező fogalmainál átmenetek és interferencziák léteznek, a nekik megfelelő kóros érzetekben, s hogy kell is ilyeneknek létezni, az annál természetesebb, mivel tisztán alanyi érzetekkel van dolgunk, melyeket pontosan íormulázni általában lehetetlen, s melyeket csakis durván körvonalozni kísérlettem meg.

Valamint a mondottak szerint az anorexiának mennyileges fokozatai vannak, úgy minőleges különbségeket is észlelünk ezen működési zavarnál, még a mulékony központi lehangoltságnál is, melyet említettünk; sőt a már körvonalozott mennyileges alakoknál sem hiányzik némi minőleges mellekíz, mert, mint említve volt, ilyen tisztán alanyi érzeteknél nem lehet a definitióban a szoros határt megtartani. Mindenesetre mindjárt meg fogunk győződni, hogy az anorexiának tisztán minőleges féleségei is léteznek. Nevezetes tapasztalat, melyet kiki tehet magán és másokon, bog}' a szellem bárminő jelentékeny elfoglaltságánál ugyan éhség nélkül ülünk asztalhoz, s lelkünk zavarának foka szerint többé-kevésbbé ellenállunk a tápfölvételnek; de hacsak leküzdhető az anorexia, mindenesetre egy kis gyümölcsöt, sőt kenyeret vagy süteményt is tudunk enni, míg hús vagy valamely kövér étel undort képes kelteni. Pikáns, fűszeres, csípős és savanyú ételek iránt is nagyobb tűrőképesség áll fenn ily esetekben.

Az anorexia e válogatós alakjában lehetetlen az egyén oly természetes ösztönét fel nem ismerni, mely mint minden ösztön a szervezet javára és védelmére van berendezve. Ez csak corollariuma ama általános ösztönnek, mely már az ősembert megtanította, hogy általában mit egyék, s mit szabad neki enni, s mely a különböző éghajlat emberfajait, s a különböző korú egyéneket a szükségletüknek megfelelő tápszerekre rávezette. Valamely felindulás után bús nem kell, de az almát megeszszük, nyilván mert ily állapotban a hús csak ártana, az alma nem. Az öntudatlan ösztön tehát megóvott oly étel evésétől, melyet nem jól emésztettünk volna meg; a tapasztalatnak, mely ezt már megtanulta, ehhez semmi köze. Az anorexia tehát ily esetekben az emésztési működésnek valószínűleg magának az elválasztásnak zavarára mutat, mely a lelki felindulás következménye. És ha az anorexia vétója egyenesen hús meg zsír ellen van irányozva, míg kezdetleges ellenállás után gyümölcs és kenyér elíogadtatik, akkor véleményem szerint az ilyen válogatós anorexia arra utal, hogy bizo-