Demkó Kálmán dr.: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végéig (Budapest, 1894)
I. Őskori gyógyászatunk
76 Ismerve már a magyar ősvallás és általában a keleti népek papjainak a természethez való viszonyát, az idézett mythologiai fejtegetéseket bízvást alkalmazhatjuk az őskori magyar gyógyászatra is. A kereszténység fejlődési menete mutatja, hogy általában több évszázadra volt szükség, míg az az őskori babonás és balhiedelmektől megtisztúltan, mint tisztán szellemi vallás lépett előtérbe. A magyar nemzet elfogadva a kereszténységet, sokáig csak ennek külsőségeiben nyilatkozott keresztény volta, lényegben az ősvalláshoz ragaszkodását többször erőszakosan nyilvánította s a berkekben, patakok mellett áldozást s az ősvallás egyéb szertartásainak gyakorlását még a XI. század végén is törvénynyel kellett tiltani, de fentartotta az magát még sokkal később is. A vallás titkos gyakorlásával századról századra átment az azzal kapcsolatban állott orvosi gyakorlat is. A keresztény egyháznak nálunk megalapítása, szemben az ősi hittel, forradalmi tény volt s mint az rendesen történni szokott, a győztes új rendszer üldözte a régit s annak emlékeit kiirtani törekedett. Az ős vallás szertartásainak helyére könynyen lehetett a nép elé állítani az újéit, melyek ekkor már teljesen kifejlődve készen állottak, de oly intézményei nem voltak a kereszténységnek, melyekkel azonnal helyesebb irányban pótolhatta volna a néphitbe kitörői hetlenűl bevésődött, a vallással szoros kapcsolatban állott meggyőződéseket, minő volt a papok orvosi tudományába vetett bizalom. És az új egyháznak nálunk kezdetben a képzettség nem magas fokán állott papjai, hogy a nép lelkében egészen betölthessék a régiek helyét, a népnek nem csak lelki, de testi orvosaivá is akarnak lenni. Az ezen czélra választott eszköz lényegileg miben sem különbözik a régitől, csak a forma
