Demkó Kálmán dr.: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végéig (Budapest, 1894)
I. Őskori gyógyászatunk
67 A „nyavalya“ általános neve a betegségeknek. A magyar köznép a beteges embert nyavalyásnak mondja. Megkülönbözteti aztán a »rossz nyavalyát« vagy rövidesen a »rossz«-at A nyavalya toros embert ma is a rossz szellemektől, az ördögtől megszállottnak tartja, épen úgy mint a törökök és más keleti népek. A „hideg” a nép felfogása szerint nem jelzi a test belső melegének a hiányát, hanem szintén egy lázas betegségeket okozó régi szellemnek emléke, mely fölkeresi az embert, hogy gyötörje. Mutatja ezt az, hogy a hideg lázat egyszerűen hideglelésnek, a forró lázakat pedig forró hiedeglelésnek nevezi. A gyógyításnál hogyan személyesítik, azt fentebb láttuk. A keresztény és pogány mythologia sajátságos keveredését találjuk fel a közölt ráolvasásokban. A keresztények istene szóba állva a „Csúz“-zal, megtudja annak szándékát s nem engedi, hogy ez az ő hivébe menjen, de elküldi a pogány világ emlékeként élő óriások ellen. Az örök boldogság hazájában, hol a keresztény felfogás szerint nincs semmi fájdalom, élő istenanya fölött is hatalmat ad a néphit a fene csúznak, fene kelevénynek. Akár csak az ősi vallásnak jó és rossz szellemeit látnok egymással harczban állani, vagy a hatalmas Zeust olympusi trónusán a mythologiai fejfájással. Azt is látjuk, hogy a néphit szerint ezen betegségeket okozó szellemek nem laknak a föld színén, hanem valahol valamely szellemországban. Az úr isten ugyanis egy réges régi nagy úton találkozik a „Csúz“- okkal s ezek, kérdésére, hogy hova indúltok? felelik: »Mink is elmegyünk ez fekete föld színére«. Az áldás és átok, mint betegségeket okozó és gyógyító tényezők, szintén mythologiai elemek, noha azoknak általános lélektani magyarázatot is adhatunk. 5*
