Demkó Kálmán dr.: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végéig (Budapest, 1894)

I. Őskori gyógyászatunk

66

hatunk különbséget a két felfogás közt. A nép, mely mindig szívósan ragaszkodik régi szokásai és intézményeihez, nem láthatta át, miért kellene szakítania az ősi mythosokból fennmaradt szellemeivel a gutával, Jenévé 1, nyavalyád al, melyek épen úgy szállották meg az embert, mint a kereszténység ördöge és melyek ellen épen úgy védekezhetett, mint ez ellen. Fentebb láttuk, hogy a XV-ik század végén divott és a XIX-ik század végén divó babonák közt semmi különbség nincs. Később folytonos fejlődésben fogjuk látni az orvosi történetben fontos babonákat és balhiedelmeket. Az eddig mondottak is meggyőzhetnek arról, hogy a ma uralkodóknak gyökereit évezredek előtti időben kell keresnünk..

Mythologiai elemekül említők a guta, fene, nyavalya, rossz, hideg neveket. Ezeket mind betegségeket okozott szellemekül tekintette az ősi hit s a betegségek jellege szerint felruházta őket különféle jelzőkkel s hatásukat is különbözően jelzi. így a guta 7negüti az embert, ennek alfaja, az enyhébb lapos guta, csak megsimítja. A fene megette az embert az által, hogy rajta a testet elenyésztető fekélyeket támasztott, ezeknek minősége szerint volt aztán fekete fene, fészkes fene stb. De azt látjuk, hogy általában is használták az egyes betegségek legsúlyosabb, leggonoszabb indulatú fajainak jelzésére, így a fejfájás gyógyítására használt, fentebb közölt ráolvasásban: >fene csúz, fene kelevény«. Épen úgy mint a vásott, rossz gyerekre, emberre ma is székiben használják a fene gyerek, fene ember jelzést. A fenének romboló, elenyésztő hatását mutatják a népies szólásmódok: »Egyen meg a fene«, az az — pusztúlj el. »Megette a fene«, mondják arra, a mi elveszett