Demkó Kálmán dr.: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végéig (Budapest, 1894)
I. Őskori gyógyászatunk
36 dűl lehet irányiadé, mást bizonyít. A szemmel való igézést ismeri ugyan a nép, dalában is előfordul: »Én beléptem, ő rám nézett; alig hogy meg nem igézett; (Petőfi) vagy ebben: »Nem is mertem jól ránézni, mert féltem, hogy talán meg fognám igézni.«*) De ezekben hajlandó vagyok csak vonatkoztatást látni az oly szemek tekintetére, melyeket beszédes szemeknek szoktunk nevezni, melyekből, mint mondani szokták, olvasni lehet. A régi boszorkányperekben az igézés nem épen ritkán fordul elő. Nézzünk meg egy pár egy-kétszáz év előtti példát, hasonlítsuk össze azokat a mai néphittel és épen nem fog hihetetlennek látszani, ha azt állítjuk, hogy a tizenhatodik század néphite azonos volt nemzetünk kereszténység előtti idejéével; mert hiszen az 1000-dik évtől kezdve a XVII. század végéig korántsem haladtak előre a tudományok annyit, a mennyit az utolsó két évszázadban. A népneveléssel pedig hazánkban a múlt századig senki sem gondolt és ha különösen századunknak a nép felvilágosítására forditott gondjai sem vezettek sikerre, hogyan várhatnék azt, hogy a XI.—XVII. századok később részletesen ismertetendő szelleme változtatta volna meg a népben meggyökerezett ősi babonás szokásokat. Egy, 1683. május 1 6-án Nagy-Enyeden felvett boszorkányvallatási jegyzőkönyvben egy oláh pásztorasszonyról, kit mint boszorkányt elfogtak, a többi közt ezek vannak feljegyezve- Bement az oláh asszony Lippai János udvarára, meglátta a polczon a szalonnát s kérni kezdett belőle, mikor nem kapott, morogva távozott és a gazdának harmadnapra fájni kezdett a szeme, annyira, hogy hat hétig nem látott. — Hatházi Ferenczné, Szelindeki Anna korcsmájában ugyanaz kér vala hitelbe egy ejtel bort, ') Magyar nyelvtörténeti szótár 1. 1555
