Demkó Kálmán dr.: A magyar orvosi rend története tekintettel a gyógyászati intézmények fejlődésére Magyarországon a XVIII. század végéig (Budapest, 1894)
Második rész. A tizenhatodik század - Általános irányok - a) Orvosok
307 voltak a jobb kiképeztetésben részesült seborvosok, de Angliában, Hollandiában, Németországban számuk csekély. Németországban a kiválóbbak a nagyobb városokban, mint Strasburg, Basel, Worms, Frankfurt, Dresda telepedtek le, itten mestertársaikkal, kiképzett tanítványaikkal czéheket alakítottak, melyek aztán fő- czéhekként szerepelnek. Ezen czéhbeli mestereken kívül nagy számmal voltak a teljesen tudatlan hajnyírók foghúzók, hályogtisztítók, akik vásárról vásárra járva dob és trombitaszóval hirdették mesterségüket, válogatás nélkül nyírtak, borotváltak, fogat húztak, köpö- lyöztek, eret vágtak, ficzamodásokat, csonttöréseket, sebeket gyógyítottak, hályogot szedtek le s a kezelésük alá vett szerencsétleneket egyszeri látás után sorsukra bízták. Hogy ezen eljárásnak daczára a seborvosok és a czímük alatt működő mások nem veszítették el a népnél a bizalmat; okát abban találjuk, hogy ők a nép köréből származva és közötte élve mindig kéznél voltak, még olyan esetben is, mikor ragályos járványok idejében pld. pestis, poklosság alkalmával a professionatus orvosok megszökve elhagyták a népet. A borbély-sebész helyén maradt és tőle telhetőén nyújtott segélyt és nem is volt drága, mert egy egy operatioért 3, 6, 12 garast vett. A vándor sebészek és a köznép e mellett egyaránt jóhiszemüleg jártak el, mert a mesterségnek ilyetén gyakorlásától a sebészeket semmiféle törvény sem tiltotta el és a népnek egészségi állapotáról semmiféle törvény vagy hatóság nem gondoskodott. Jellemző erre nézve I Ferdinand császárnak az 1562-iki pestis alkalmával kibocsátott szabályzata, mely meghagyja, hogy a körülményekhez képest minden egyes város, vagy többen együtt tartsanak egy sebészt.') ‘) Linzbauer I. 335. 20
