Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)
Állattan - Emlősök
Aristoteles említi, — s utána persze századokon át minden író hűségesen átveszi — hogy a hiéna ezzel az emberi hanggal a pásztorokat kicsalja s elragadja. Solinus és Macarius szerint a hiénák és pásztorok valóságos párbeszédeket folytatnak. Bochartus persze mindezt hűségesen elhiszi. Miskolczi még szebben tudja a dolgot: »Éjjel igen megszokta járni a juhoknak aklokat és szorgalmatosán meg is tanulja nem tsak az öregen, hanem a vékonyan való pásztori fütyölléseket is, sőt még némelly szólásokat is a pásztoroknak alkalmas magyarán (!) kiszokta fejezni. Minekokáért a pásztorokat neveken nevezvén, éjjel az akolból kitsalja és kitsalván őket el-szaggatja.« A hiéna hangja és az emberi hang nem sokat hasonlít egymásra. Persze az emberi hang céltudatos utánzásáról szó sem lehet. A legtöbb író a foltos hiéna hangját — a mendemondákban főképen erről van szó — feltűnő csúnya, ijesztő hangnak mondja. Schweinfurth, Brehm és mások vicsorgás, rikoltozás s irtózatos röhejnek jellemzik s hozzáteszik, hogy a hiénák hangversenyét minden igazhívő bátran a pokolbeli sátánoktól eredő zenének mondhatja. Többek közt ez a hang a nagy utálatnak, babonás félelemnek s közvetve a mendemondának is a forrása. A hiéna embert — nem számítva az elgyöngült, sebesült vagy az utcára kitett himlő-beteg embereket — nem szokott megtámadni. Falánksága általánosan ismeretes s így nem csodálkozhatunk, hogy újabban róla szól az a mendemonda, hogy miután addig evett, míg olyan lett mint a nagydob, két egymáshoz közelálló szikla vagy fatörzs közt átsajtolja magát s így megszabadulva terhétől, ismét nekilát a zabálásnak. Legalább így tanították három éve egy vándorló budapesti állatseregletben. 88 MENDEMONDÁK A TERMÉSZETTUDOMÁNY KÖRÉBŐL.
