Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)

Állattan - Emlősök

ÁLLATTAN.

77

Szerinte a tengeren átúszó szarvasok egymás farára fektetik fejüket. így írja Plinius is. Aristoteles s nyomán Cicero, a V betűben repülő darvakról említik, hogy sorban egymás hátára fektetik nyakukat és fejüket. (Ha ugyan hozzáférnek a kinyújtott hosszú lábaktól.)

A folyókon átkelő egerekről (valószínűleg vándorpatkány értendő) és farkasokról azt beszélték (Aelianus), hogy egymás farkába harapva hidat formálnak, hogy a víz sodra szét ne sodorja őket. A skorpiók oly kellemetlenkedő szörnyetegek volnának, hogy ha másként nem tudnak az alvó ágyához férkőzni, egymás farkába csimpaj kozva a mennyezetről lelógó láncot formálnak, míg a legalsó szerencsésen megcsípi az alvót.

A középkor emberei kétségtelenül nagyon ismerték a római írók ily adatait s eszük ágában sem volt gondosabb megfigyeléssel ez állításokat megdönteni, sőt, igyekeztek újakat kitalálni. Erre igen alkalmas volt a délamerikai hosszúfarkú majmok csoportja s a mendemonda annyira sikerült — hogy még ma is él.

Denevér.

A denevér még ma sem tud megszabadulni még az egyiptomiak idejéből származó rossz hírnevétől. Boszorkányok postájának, elvarázsolt léleknek, poklok barátjának tekintik s üldözik, ahol lehet. Az ilyen szegény bűnbakra azután könnyű rákenni minden rosszat. Erre a szegényre is ráfogják, hogy a szalonnát dézsmálja, meg hogy szeret az ember hajába kapaszkodni.

Az előbbi mendemonda inkább a nép és a gazdaemberek körében van elterjedve. Ügy látszik, inter- nacionális, mert Franciaországban és Németországban is ismerik. Németül »Speckmaus«-nak is mondják a denevért, épen állítólagos tulajdonságáról.

Dézsmálja a szalonnát.