Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)

Állattan - Emlősök

76 MENDEMONDÁK A TERMÉSZETTUDOMÁNY KÖRÉBŐL.

M ajom- lánc.

bői származnak, mikor az emberszabású majmokat vadembereknek tekintették s életmódjukat az emberéhez közelállónak gondolták. Jellemző, hogy maguk a bennszülöttek is embereknek tartják a nagy majmokat. »Oran-utan« a borneói bennszülöttek nyelvén »erdei ember« jelentéssel bír.

Linné is féligmeddig emberfajoknak tekinti a felsőbbrendű majmokat. Ö is részben bottal ábrázolja őket.

Régebbi képes-lapokból meg népies olvasmányokból bizonyára ismeri mindenki a »majomlánc« képét. Még ma is sokan hiszik, hogy a majmok, ha valami folyón akarnak átkelni, láncot formálnak olyformán, hogy a legerősebb farkával megkapaszkodik s fejjel lefelé lógva, kezeivel megragadja egy társa farkát, ez ismét egy másikat és így tovább. Ha a lánc elég hosszú, lengésbe hozzák az egészet, míg az utolsó eléri a folyó túlsó oldalán levő fa ágait. Az így formált hídon — írja Ulloa — a fiatalok, gyengék és a nőstények átsétálnak ; erre az első elbocsátja az ágat s az egész lánc átlendül a túlsó oldalra.

Szavahihető modern észlelő sohasem látta ezt a dolgot. Az tény, hogy ha a fák ágai nem érnek össze, erős lendülettel, valóságos légtornászok módjára át tudják vetni magukat, — írja Humboldt— de láncot nem képeznek soha.

Ennek a mendemondának meglepően érdekes történetét Zell derítette ki.

Amerika felfedezése előtt a majomláncról nem tudhattak, hiszen a hosszúfarkú majmok hazája Dél- Amerika. Analógiáit azonban meglepő nagy számmal találjuk a római íróknál. Aelianus — kétségtelenül még régibb írók adataira támaszkodva — egész sor nálunk honos állatról beszél el a »majomlánc« dolgához hasonló dolgokat.