Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)

Állattan - Általános rész

40 MENDEMONDÁK A TERMÉSZETTUDOMÁNY KÖRÉBŐL.

érzett az ember, hogy íme állatkínzást követett el s leszakította a gyíkocska farkát s fájdalmat okozott a szegény kis állatnak. S viszont bámultuk a természet bölcs berendezését, hogy íme a gyík teste úgy van megszerkesztve, hogy mikor a gyík látja a menekülés lehetetlen voltát, farkának szándékos levágásával, megmenti életét.

Ép így csodáltuk, hogy a kaszás-pók elhányja hosszú lábait, ha megérintjük őket, vagy a szöcske, melyet jó erősen fogtunk hosszú lábainál fogva, kezünkben hagyva lábait, szépecskén elugrott. Tudjuk, hogy a rák is el tudja vetni ollóját. Az állatok életéről szóló könyvekben pedig hosszú sorát találjuk az öncsonkítások eseteinek. Ismerünk állatokat, melyek valósággal darabokra esnek szét a legcsekélyebb érintésre (pl. Antedon rosacea), vagy beleiket kifordítják és kilökik (Holothuria), vagy bőrükből bújnak ki (Stichopus naso) és így tovább.

Ezekről a jelenségekről két hibás nézet van elterjedve. Először, hogy az öncsonkítás az állat akaratától függ, másodszor, hogy az öncsonkítás folyamata fájdalmas.

Tudományos vizsgálódások mindkét felfogásról kimutatták, hogy hibás.

Vegyük példának a gyík öncsonkítását. Fredericq számos kísérlettel bebizonyította, hogy a gyík farkának lepattanása az állat akaratától merőben független. Egyik kísérlete például ez volt: a gyík farkához zsinórt ragasztott, melynél fogva a gyíkot rángathatta jobbra-balra. A gyík mindenképen szabadulni igyekezett — és nem jutott eszébe, hogy farkát lepattantsa. Ha ellenben farkát, ha csak gyöngéden is megszorították, az menten lepattant. A fark ilyen leszakadásához nem kell különös húzó erő, míg például egy döglött gyík farka csak az állat testsúlyát huszopö tszörösen meghaladó súly alatt