Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)

Orvostan

susi Rufus, Celsus, Aretaeus és mások tudására. Óriási lendületet vett a lelki élet kutatása az alexandriai iskolában Herophilos és Erasistratos (Kr. e. IV. század) kutatásai nyomán, melyekről még ma is a legnagyobb elismeréssel és bámulattal beszélhetünk. Herophilos fölismeri, hogy vannak külön mozgató és külön érző idegek, sőt talán már azt is sejti, amit később Nemesius döntött el véglegesen, hogy az ízületi szalagok és az inak nem idegek. Az agy velőt tartja az összes lelki működések szervének, sőt az agyvelő részleteit is ismerve, az agyban levő üregeket, az ú. n. »agygyomrokat« mondja a lélek székhelyének. Erasistratos, ki már igen sokat tud az agy velő bonctanából, kimondja, hogy az ember az állatok között a legértelmesebb, s ennek megfelelően az ő agy veleje aránylag a legnagyobb, s legteker vény esebb fölszínű.

Ez időtől fogva csaknem minden kiváló orvos és tudós az agyvelőt — s általában az idegrendszert — tartja a lelki működések szervének, bár minden időben fölmerült a vita, hogy nem a szív-e a lélek székhelye. Galenus is erős vitában van Chrysippossal, s megírja neki, hogy »minden orvos tudja, miszerint az értelem, indulatok, érzés és akaratlagos mozgás központja az agy velő«.

A II. századtól a XV. századig, a vallásos középkor sötétségében az ember egy lépéssel sem jutott közelebb az igazság megismeréséhez, sőt mivel minden tudományos kutatás bűnszámba ment, a béklyókban vergődő elme még azt is elrontotta, mi az ókor fenkölt tudásából rámaradt. Csak a XVI. században kezdenek Ambroise Páré, Jean Férnél, Riolanus és mások újra munkálkodni. Az újabb kor tudósai is, Descartes, Willis, Malpighi, Vieussens, Boerhaave és mások a lélek székhelyét állandóan az agyban keresik, csak a közelebbi lokalizálásban nem tudnak megállapodni. Az érzel240 MENDEMONDÁK A TERMÉSZETTUDOMÁNY KÖRÉBŐL.