Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)

Orvostan

lélek székhelyének. (Empedokles, Tertullianus.) Voltak, kik a rekeszizomban, majd a tüdőben keresték a lelket, s így fejlődhetett ki a kilehelt pára és a lélek közti összefüggés hite, melynek nyomai még ma is meg vannak. Az utolsó lehellettel száll el ma is sokak szerint a »lélek«, s nem csudálkozhatunk, ha a középkor alchimistái az állatok utolsó lélekzetét kis üvegekbe gyűjtötték.

A kínaiak a gyomorba helyezték a lélek otthonát, s már több ezredéve fölmerült időnkint a hit minálunk is, hogy a májnak is van az érzelmekben része. Régi latin közmondás hogy »lépőnkkel nevetünk, epénkkel haragszunk, májunkkal örülünk, tüdőnkkel vagyunk ingerültek s szívünkkel gondolkozunk.«* A szentírás az érzelmeket a szívbe, a lelket a vérbe helyezi.

Egyszóval az idők folyamán a legkülönbözőbb szerveket tekintették az érzelmek székhelyének, de csaknem mindig olyanokat, melyekben az érzelem érezhető és feltűnő változást idéz elő. A legtöbbször a szív vagy vér szerepel, de voltak, kiknek a légzés változása, másoknak a harag vagy ijedség okozta sárgaság, sokaknak az érzelmek okozta étvágytalanság vagy más gyomorzavarok tűntek föl, s így lett az érzelmek székhelye a szív, a vér, a rekeszizom, a tüdő, a kilehelt levegő, a máj, a gyomor.

Tényleg úgy van, hogy érzelmeink nagyon sokféle szervünkben idéznek elő változást, de a legállandóbb, s a legkisebb érzelmeknél is könnyen észrevehető változások a szívműködés és általában a vérkeringés változásai. Ezeket érezte s ismeri mindenki. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy mind a mai napig a szívet tekintik az érzelmek székhelyének. A mindennapi élet nyújtotta tapasztalatok alapján ez teljesen érthető és indokolt hipothézis.

* »Splene rident, felle irascuntur, jecore amant, pulmone jactantur, corde sapiunt.«

238 MENDEMONDÁK A TERMÉSZETTUDOMÁNY KÖRÉBŐL.