Dalmady Zoltán dr.: Mendemondák a természettudomány köréből (Budapest, 1909)
Állattan - Emlősök
ÁLLATTAN. Ill hogy leesik s ekkor kezd nagy lassan egy másik fához el vánszorogni. Ilyesmit ír le Jókai is mesteri színezéssel a »Fekete Gyémántok« első fejezetében. Ezek a mende-mondák a Dél-Amerikát kutató spanyolok híradásai révén terjedtek el a XVI. századtól kezdve. Ma már tudjuk, hogy a lajhár, ha lusta is, azért nem potyogtatja le magát 50 méteres magasságokból, hanem szépen átmászik egy másik fára. Buja növényzetű hazájában akár hetekig le se jöjjön az ágak közül, hiszen még vizet is kap az odvakban, a bőséges harmattól, vagy nedvdús gyümölcsökben. Ilyen áldott viszonyok között az is érthetetlen volna, hogy miért egye meg valamely fa teljes lombozatát, mikor a fák koronái összeérve csaknem egységes ernyőt képeznek a talaj fölött. Az sem áll, hogy a lajhár oly nagyon válogatós volna. Minden fának a levelét eszi. Elefánt. Az elefántról régi időben igen sok mende-monda szólt, ma már alig nehány téves adat kíván korrigálást. Nem igaz, hogy minden elefántnak volna agyara. Különösen az ázsiai elefántfaj gyönge agyarú. A nősténynek sokszor egyáltalán nem fejlődik agyara, de még a hímek közt is akad agyartalan. Baker Sámuel szerint Ceylonban csak minden 300-ik elefántnak van agyara. Az agyar nem átalakult szemfog, hanem metszőfognak felel meg. Az u. n. fehér elefánt, »a braminok angyalának leszármazottja« tényleg nagy ritkaság, de nem fehér. A szent állat, még a »legfehérebb« is, minőt például 1881-ben kapott a sziámi király, Bock szerint nem fehér, inkább halvány vöröses-barnának mondható. Igazi fehér- színű elefánt nincsen. A gyár. Fehér elefánt.
