Balogh Károly dr. (szerk.): A Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Stomatologiai Klinikájának emlékkönyve 1908-1933 (Budapest, 1933)
Dr. Salamon Henrik: A fogpótlás indicátiója
Dr. Salamon Henrik költségeit kell előteremtenie, sőt aki manapság e tekintetben bizonyos közületek által (állam, község, betegsegélyző, társadalombiztosító stb.) jogerősen szabad elhatározásában bizonyos korlátok közé szoríttatik. Ennélfogva a fenti tisztán orvosi indiccitiókhoz manapság csatlakoznak nem orvosi, ú. n. socialis indicatiok, melyek — eltekintve a semmi szempontnak nem deferáló indicatio vitálistól — nagyon is befolyásolják a tisztán orvosi indicatiót, mégpedig sajnos mindig a teljesértékü gyógytevékenvséget megszorító értelemben. Az orvosnak természetesen lelkiismeretét követve mindenkor és elsősorban a tiszta orvosi indicatióhoz kellene magát tartania és csak a kényszerítő körülmények nyomása alatt alkalmazkodnia a szociális szempontokhoz. Ezen helyzet szemmeltartásával kíséreljük meg a fogpótlás orvosi indicatióját megállapítani, mégpedig általában, nem pedig az egyes fogpótlási módszerekre (lemez, híd stb.) különlegesen. Aztán majd rátérünk a socialis indicatióra is. A kérdés, miként említettük, az irodalomban eddig csak szórványosan tárgyaltatott, ahol mégis, ott rendesen csak felületesen, nem elvi alapon, hanem leginkább csak egyéni megítélés szerint, aminek bizonyítékául felhozom, hogy a közelmúltban pl. az egyik legkitűnőbb német professzor a tárgyról így írt: „Bizonyos, hogy teljes foghijjasság mellett fennáll a fogpótlás abszolút indicatiója, de ez abban az arányban veszít kényszerítő jellegéből, amily mértékben közeledünk az ellenkező véglethez, vagyis a hiánytalan fogsorhoz. Azt hogy hol akarjuk megvonni a fogpótlási szükség határát, az nagy mértékben az egyéni önkénytől függ.“ A magam részéről nem csatlakozhatom ehhez a felfogáshoz és felállítom a tételt, hogy: fogpótlás indicált már egyetlen állandó fog hiányánál. A kérdés orvostudományos taglalása csak ehhez a felfogáshoz vezethet. Minden emberi szerv — legven az fogazat, szem, fül, vese, vagy akármelyik más — csak akkor működik kifogástalanul — és helyes szervműködés annyi, mint testi egészség —, ha szöveti szerkezete szerint, térbeli elhelyezése szerint es többes- számúaknál, ha számszerint is normális állapotú. Az a felfogás, hogy néhány fog hiányában a többi fog veszi át amazok functióját, miként pl. veseexstirpatio után a megmaradó vese amazét, nagyjában helytálló, de az indicatio kérdése szempontjából nem döntő jelentőségű. Nincs az az orvos, aki azt állítaná, hogy a felveséjű ember teljesen egészséges ember, akármennyire is veszi át a megmaradt vese a kiirtottnak működését. Sőt több mint valószínű, ha a tudomány képes volna az eltávolított vesét annyira tökéletes művesével pótolni, mint ahogy a fogorvos az elvesztett természetes fogakat müfogakkal, akkor felállítaná a vesepótlás indicatióját és nem bújna azon föltevés mögé, hogy a másik majd kiköszörüli a csorbát. Ennek az okoskodásnak ellenében azt lehetne vetni, hogy az embernek csak két veséje van, de 32 foga és egynek hiánya mellett, tehát 31-el éppen oly jól lehet rágni, mint 32-vel, egy fognak elvesztése tehát nem bír jelentőséggel akár a rágási, akár a beszéd -functiója szempontjából, ellenben egy vesének elvesztése 50%-os functio-kiesést jelent. Orvosilag gondolkodva azt kell felelnünk erre: 31 foggal nem lehet olyan jó rágni, mint 32-vel, sőt számszerűleg megállapítható: hogy egy fog elvesztése V;>2 rész functio-kiesést jelent (tekintet nélkül hagyva 86
