Balogh Károly dr. (szerk.): A Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Stomatologiai Klinikájának emlékkönyve 1908-1933 (Budapest, 1933)
Dr. Salamon Henrik: A fogpótlás indicátiója
A fogpótlás indieátiója ennél a becslésnél, hogy a fogsor egyes fogai functio szempontjából nem egyenértékűek). Hogy az ilyen csekély mérvű functio-hiány még nem sorsdöntő hatású a gyomorra, bélre, vagy éppenséggel quoad vitam, ez igaz, de az orvosi beavatkozás nem csak akkor indi- cált, ha nagyobb és esetleg életveszedelmet jelentő szervi sérelemről van szó, vagy éppen periculum in mora esetében, hanem mindenkor, amikor fiinctio-kiesés, azaz betegség állapítható meg. De továbbmenőleg, a gyakorlati megfigyelés és tapasztalat alapján megállapítható, hogy ha egy fog elvesztésének még nincs is nagy jelentősége a fogazat functiójának szempontjából, még kevésbé — persze távolhatásilag — emésztésre, gyomorra: úgy igen is lehet és gyakran van localis befolyása magának a fogazatnak egészségére. A fogazat statikai egyensúlya, nyugalmi állapota már egy fognak elvesztését is megsínyli. A zárt sor megbontása mozgásba hozza a hézag melletti fogakat, ami fogmegdőléssel járhat és folytatólag a paradentium megbetegedéséhez vezethet, sőt sok esetben vezet is. Csak egy kivételes eset van ebben a tekintetben és ez a 3-ik molárisra vonatkozik, amely statikai szempontból végfog, tehát nem bontja meg elvesztése eseten a föntebb jelzett egyensúlyi helyzetet. Hogy még világosabban lássuk egy sorközti fog elvesztésének — tehát pótlásának — jelentőségét, akkor belgyógyászati analógiák elhagyásával (mint előbb a vese esetében), válasszunk példát magán a, foggyógyászaton belül, kérdezzük: ha csak egyetlen egy fogon állapítható meg, mondjuk fölületes zománc caries, indicalt-e a conser- váló kezelés? Azt hiszem, nincs olyan fogorvos, aki erre nemmel felelne! Elgondolható-e, hogy ilyen esetben valaki a következő tételt védelmezné: Bizonyos, hogy valamennyi fog cariese absolut indi- catióját jelenti a conserváló kezelésnek, de ez abban az arányban veszít kényszerítő jellegéből, amily mértékben közeledünk az ellenkező véglethez, vagyis a cariesmentes fogsorhoz. Pedig ugyanazzal a joggal, mellyel azt mondjuk, hogy egy fog hiánya miatt a functio nem szenved, ugyanazzal állíthatjuk ezt egy fog cariese mellett is. Bármelyik szervnek kezdeti megbetegedése aránylag ártalmatlan a szervre magára, és még kevésbé ártalmas magára az egész szervezetre, de minden orvosi — tehát fogorvosi — gondoskodásnak is ellene mond az, hogy a baj kezdeti fellépésének megállapítása étán várjunk, míg annyira el nem hatalmasodik, hogy veszélyessé lesz. Ez nagyon helytelenül értelmezett ú. n. várakozási álláspont volna. A modern orvosi tudomány prophylaxisra törekszik, de ahol ezt el nem érheti, ott legalább korai diagnosisra és korai therapiára helyezi a súlyt. Tehát orvostudományos szempontból jogosan mondható: a fogpótlás indicált az első fog elvesztésénél. Ezen indicatiót csak a szociális szempontok kényszere döntheti meg, ritkán psychikai momentumok ( mint félelem, vagy éppen undor műfogaktól), de sohasem a functio-kiesésnek supponált csekély kihatása a szervezetre. Az orvosi indicatiót azonban lényegesen befolyásolják a szociális szempontok akkor, amikor a beteg maga nem tud gondoskodni a gyógy eszközökről és ezeket egészben vagy részben egy közület: az állam, a hadügyi kormányzat, társulatok, betegpénztárak és hasonló intézmények adják meg. Elméletileg a betegnek ilyenkor is joga volna a legjobb gyógymódhoz, de mivel ilyen esetben a beteg saját 87
