Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)
TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 11. Alabán Péter: Kiskunhalas társadalma a dualizmus idején és a Horthy-korszakban
már gazdák lettünk, neveljünk urakat is.”80 Utóbbi gondolat a felső réteg azon szándékát tükrözi, miszerint többségük igyekezett fiait gimnáziumba (de legalább polgáriba) járatni, hogy az érettségi megszerzésével méltó, müveit urakat neveljenek belőlük. A 20. században a bérmunkát alkalmazni tudó gazdacsaládokban így meghatározóvá vált a tanulás szükségességének felismerése, ezzel együtt pedig a gyermekek iskoláztatási, neveltetési igénye. Iparosok és kereskedők A polgárosodás fejlődésének egyik alapfeltétele az ipar és a vállalkozás szabadságának biztosítása volt. Kiskunhalas ipari élete elsősorban a céhek megalakulását követően lendült fel, melyek biztosítani tudták a lakosság áruszükségletét, szervezetileg pedig a szegedi és kecskeméti céhekhez tartoztak.81 Az iparűzők számát Palugyay Imre leírása 194 fő körül határozta meg 1854-ben, mely csoport nagy részét takácsok és csizmadiák tették ki.82 A céhbeli iparosok munkáját szigorú céhszabályzat irányította. A meglehetősen összetett képet mutató csizmadiacéheknél83 például három pontban rögzítették az inasokra, a (mester) legényekre és a mesterekre vonatkozó szabályokat. Kimondták többek között, hogy az inasfelvételnek függetlennek kell lennie a vallásfelekezettől, továbbá az inasnak hatheti próbát szükséges tennie, a tanulási idő pedig a céhbeli szabóknál, csizmadiáknál, szíjjártóknál és gombkötőknél három, a szűcsöknél négy év megszakítás nélkül. A legényeket három éves „vándorlásra” kötelezték a kellő ismeretek és tapasztalok megszerzése végett, mely időszak alatt nem köthettek sem egymással, sem más helybeli céhekkel semmiféle szövetséget. A „bizonyság - levél” megszerzése, majd az elkészítendő kézi munka („remek”) elfogadásával a legényt mesternek nyilváníthatták.84 A céhszabályzat egyik lényeges pontja, hogy a konkurencia kizárására törekedve tiltotta egymás vevőkörének elcsábítását és az ezúton történő haszonszerzést. A szabadságharcot követően az egész birodalomban olyan rendelkezéseket adtak ki, melyek - ekkor még a céheket fenntartva - lényegében mindenki számára biztosították az iparszabadságot. 1867 után módosult a szakigazgatás: ezen belül „a kereskedelmi és iparügyi igazgatás a kereskedők és iparosok szakmai szervezetei útján valósult meg.”85 A változásokkal lépést tartva a céhek is ipartársulattá szerveződtek, melyekről az 1872. évi 8. törvénycikk rendelkezett. Eszerint mind az ipartársulatok, mind az ipartestületek a kereskedelmi miniszter felügyelete alá tartoztak, érdekképviselettel és önigazgatási jogkörrel felruházva. 1873 és 1876 között a céhélet végleg megszűnt a városban. 1884-ben ugyanakkor megszületett az iparhatósági megbízottak működésére vonatkozó törvény (17. te.), mely az érdekvédelmi funkciókon kívül pontosan meghatározta, hogy kik ellenőrzik az iparhatóság vagy ipartestület által vezetett lajstromokat, kik vizsgálják a műhelyeket és a gyárakat, valamint kik látogathatják a tanonciskolákat.86 Az új szabályozásoknak megfelelően az iparengedéllyel rendelkező mesterek 1885-től szervezett ipartestületekbe tömörültek, melyek összetétele városonként változhatott: Budapesten például az esztergályosok, a kosárfonók és 470
