Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas almanach. Városismertető az ezredfordulós Kiskunhalasról (Kiskunhalas, 2002)
KÖRNYEZET - 19. Régi református temető és sírkőkert Baki István
452 BAKI ISTVÁN A halasi temetkezési szokásokról Temetés a régi időkben a család „ájtatos,, cselekedete volt. Sírásás előtt a csősznél kellett jelentkezni, aki kijelölte a sír helyét. A sírásást mindig a temetés napján, a kora reggeli órákban kezdték el. Közvetlen rokonok, komák, jó szomszédok, általában a halotthoz ragaszkodók, őt siratok végezték „kegyeletesen.” A sírokat rendesen úgy ásták, hogy a koporsókat, „pandalyba” (oldal fülke) tették. Újabb temetéskor a koporsókat egymás fölé helyezték, emeletszerüen. (Ezt a temetési módot a régi és az új törvény tiltja.) Temetéskor a koporsót a „Szentmihály lovára” helyezték. Szertartás után ezt a koporsóval együtt a gyászkocsira tették, ahol ezt rögzítették. így szállították a temetőig. Az egyháznak a régi időben fatengelyes nyitott kocsija volt. Az utolsó kocsit özvegy Kirka Ferencné készíttette, ezt 1919-ben használták utoljára. Topán Gergelynét temették vele. A fiatal, elhunyt fiút a rokon és jóbarát ifjak „ egymást váltva ” a Szentmihály lován, vállon vitték a temetőbe. Ha az ifjú leány volt, fehér ruhás leányok - rokonok, barátnők - vitték szintén vállon, a fiúkkal egymást váltva. A fiúk fekete öltönyt viseltek, gombjukban mirtusz ággal, mint az esküvőn. Gyermeket a keresztanyja a hóna alatt vitte a temetőbe. A temetés 1950-ig úgy történt, hogy az elhunytat halálakor annak lakásán ravatalozták fel. Korábban, ahogyan nevezték, a „háznál” tartották meg a gyászszertartást, „háztól temettek”. Lehetőleg az udvaron ravataloztak. Ezt követően a koporsót a halottaskocsiba helyezték. A gyászolók gyalog kísérték ki a temetőbe. Ott a bejáratnál az oratóriumnál vettek tőle búcsút. Búcsúztatás után - általában csak a családtagjai kísérték a sírig, ahol a lelkész imával fejezte be a szertartást. A temetési szertartást mindig az elhunyt felekezetének a papjai végezték. Kivétel volt, ha valakitől a római katolikus egyház ezt megtagadta. (Pl.: öngyilkosság, elhagyatottság, szegénység miatt.) A református egyház lelkésze mindig elvégezte azt. A „társadalmi temetési szokás”, „búcsúztatás” ekkor még ismeretlen volt. Az elmúlt évtizedek folyamán - az istentagadó kommunista átnevelés alapján - jött divatba. A párttagoknak tilos volt temetéseken részt venni, ha ott egyházi szertartás volt. De tilos volt minden egyházi szertartáson (keresztelő, esküvő, temetés) való részvétel is. A hagyományos temetési szokásokat fokozatosan kiszorították, megváltoztatták az egyéni temetkezési vállalkozók. Az első Brancs Vilmos volt 1896-ban, majd egyre többen. 1946-ig Halason több temetkezési vállalkozó volt. Bodicsi Imre, Lampel Dezső, Zilah Sándor, Gyenizse Antal, Vanyik István, Kovács B. László. Ezek díszes üveggel borított „halottas kocsival” rendelkeztek. Ezt általában szintén erre a célra alkalmazott díszes szerszámmal ellátott lovak húzták. A kocsit két oldalról szintén erre az alkalomra beöltöztetett 2-2, vagy 3-3 ember, „gyászhuszár” kísérte. Ők segítettek a temetés folyamán is. Ilyen kocsi és díszes öltöny ma is látható a budapesti Fiumei úti „Nemzeti Sírkert temető” múzeumában.
