Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 2. Tanulmányok Kiskunhalasról a 18-19. századból (Kiskunhalas, 2001)
GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 3. Bellon Tibor: Kiskunhalas gazdálkodása a 18-19. században
Az állattartás kritikus pontja Halason is a teleltetés volt. Jóllehet megállapították a kiverésnek és a beszorulásnak az idejét, de a gyakorlat az volt, hogy mindaddig a legelőn maradt a nyáj, amíg magának a legszükségesebb táplálékot meg tudta szerezni. Csak akkor hajtották telelőre az állatokat, ha végképp elfogyott a legelőjük. Ilyenkor került sor a szaggatásra, a nyájak szétverésére. Görbe alias Szalai János lacházi születésű gulyásbojtárt azért vonták felelősségre, mert kiszaggatáskor egy buga fejér szarvú tehénnel nem tudott elszámolni.286 A tanyára hajtott jószágokat - ha az idő engedte - nem takarmányozták, hanem tovább is kisebb egységekben a tanyák körül legeltették, ahogy írják: telelő mezőre hajtották. A gazdák nagyszámú jószága többnyire a tanyákon telelt, mellé szalmázót fogadtak. Maga az elnevezés is arra utal, hogy nem lehetett valami dús takarmányozása a telelő állatoknak, de általában a telelő állat gondozását, tehát szalmával történő almozását is jelentette. 1775-ben a tanács arra adott utasítást, hogy a szolgálatra alkalmas betyárokat, zselléreket írják össze, és munkára szegődtessék őket, akik pedig „most szalmázók volnának, tavasszal azok is szolgálatra álljanak.”287 1787 január elején szorult be a válogatott kancaménes. A csikók számára a főbíró kertje mellett északról és napkeletről nádból kerített karámot készítettek. Itt teleltek ki a csikók. Még abban is döntöttek, hogy a vágómarhák számára a vágóaklot nádkerítéssel kell körülvenni.288 Akinek nem volt elég takarmánya, az nagyobb gazdákhoz adta a jószágait, telelőre. Általános volt a pénzfizetés, de gyakran természetbeni egyezségre jutottak. Pl. a kiteleltetett jószág egy része a teleltetőé, vagy a jövő évben bizonyos számú jószágnak a tejhaszna vagy a munkája a teleltetőt illeti. A pásztorok bérébe meghatározott számú jószágok teleltetését is belefoglalták. Maga a pásztor is elszegődött telelőnek vagy szalmázónak. Mizser Pál a zsanai ménes mellé szegődött telelőnek Demeter nap tájban, a pásztorságot Szent György napig vállalta.289 Balla József a tanács kérdésére, hogy mennyi marhája volt magának és bojtárjainak telelőn a kőkúti gazdaságnál, így válaszolt: „Benedek István úrnál 14, Benedek András úrnál 10, Kamhal uraiméknál 16, Besnyey Józsefnél 4, Besnyey Gergelynél 2, Tóth Jánosnál 7 darab, in summa 53 darab.”290 1812-ben a tanács azt az utasítást adta, hogy a gazdák nyaralóra lovaikat a város ménesére hajthatják „illendő őrzető mellett”, azaz fizetségért, de a téli elszaggatás után mindenki köteles gondoskodni saját állatairól.291 1841-ben a város telelő jószágainak ellátását úgy oldották meg, hogy a csőszök ne legyenek kénytelenek saját lovaikat dolgoztatni, a város 8 szamarát fogták be, rájuk 4 kenderhámot vetettek, 2 szamár hordta a bikák, kettő a marhák takarmányát és a legközelebbi bajai vásárban két baranyai kocsi vételére utasították a városgazdát.292 A takarmánygazdálkodás - mint láttuk - meghatározó volt. Tálasi István hangsúlyozta, hogy jóllehet a kiskunsági állattartásnak a legeltetés volt az alapja, azonban a mi klimatikus viszonyaink között mindenképpen számolni kellett hosszabb- rövidebb ideig a jószágok téli takarmányozásával. A halasiak szerint a legjobb széna a széköskaszálókon terem (vörösnadrág), másodrendű a pörjeszéna, vagy homoki146
