Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)

HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 6. Szakály Ferenc: Kiskunhalas a török uralom alatt

második felében sorozatosan ismétlődtek, ám ezek ismertetése helyett lássuk a valós helyzetet (földesurakként csoportosítva):

Balota, Eresztő, Fehértó, Füzes, Karapái, Pokárd (=Polgárdi) és Telek91

1655-ben Wesselényi Ferenc nádor - két másik Solt megyei pusztával együtt - Michalek Miklósnak adományozta Karapáit, majd, mintegy megfeledkezve erről, 1657-ben Agárdy Andrásnak, Cseh Mihálynak és Tomay Mihálynak adta a hét Solt megyei pusztát. Ezt a két - egymásnak ellentmondó adományt valóságos tanúval- latás-áradat követte. 1657. október 20-án Füleken Michalek Miklós kérésére hallgattak ki 4 dunapataji, 2-2 izsáki és kecskeméti és 1 halasi (Csordás János, 36 éves), 1658. október 21-én ugyancsak Füleken Bük László instanciájára 4 bátyai, 2 dunapataji és 2 foktői tanút Eresztő, Fejérföld, Karapái jogállásáról. 1659. június 14-én Szegeden, 16-án pedig talán Halason már a vármegye hódolt esküdtjei vizsgálták az utóbbi kérdést. Szegeden 7 esküdt, a másik helyszínen 3 kecskeméti és 13 halasi szavait foglalták írásba Paksy László kérésére. A tanúk egybehangzóan azt vallották, hogy Fejérföld, Eresztő, Karapái és Rekettye mindig is Halas határának szerves része volt. 1657-ben a nádor az 1655-ben külön Michalek Miklósnak adományozott Karapáit is a fent megnevezetteknek adta.

A legbonyolultabban Karapái birtoklási viszonyai alakultak. Az 1657. évi tanúvallatás során kiderült, hogy az utóbb Dunapatajon feltűnő sárközi hódolt nemes, Vörös Sebestyén - aki különösen agilisnak mutatkozott birtokjogai védelmében - a magáénak tartotta a Halastól alig félmérföldnyire fekvő Karapáit. Fia, Vörös Pál 60 éves pataji nemes úgy emlékezett, hogy mikor „mi az atyánkkal Halasra szakadtunk, mind az karapáli földön éltünk; senkit az atyám mást reá nem bocsájtott, mind szántásunk, vetésünk, kaszálásunk annak az telekén volt, és Halastul külön való föld volt”. Vörös igazát Tegzes János - igaz, Bemáth Mátyás kecskeméti lakos tolmácsolásában fennmaradt - szavai is alátámasztják: „Ezt is nyilván tudom - mondotta -, míg „Vörös Sebestyén azt a Karapái nevű pusztát meg is akarta ülni lakójul azon pusztát, és az halasiak közül senkit reá nem bocsátott, sem marhájával, sem rajta nem hagyott kaszálniok, úgy bírta, mint sajátját.” (Könnyen elképzelhető, hogy a halasiak már a 16. században is teljesítettek valaminő ellenszolgáltatást a Bátyán élő Veres családnak, de az sem elképzelhetetlen, hogy Sebestyén a háború utáni zavaros viszonyokat kihasználva igyekezett rátenyerelni Karapáira.)

Ugyancsak Bemáth vallomásából tudjuk meg, hogy a halasiak az 1640-es évek derekán viszont már szilárdan birtokolták Karapáit, ám igencsak tartottak elvesztésétől: „Ennek előtte tíz avagy tizenkét esztendővel [1645-1647-ben] az halasiak közül Dakó János, Gilicz Péter, Szabó János, Kis Máté, Tegzes János Eger várában akarván menni, az úti járásban az én házamhoz szállottának Kecskeméten, az múlatás és beszélgetés közben mondá Tegzös János az többi társának: »Jó uraim, hogy ha Karapáinak valamely ura találkozik, tudjátok, még szükségünkre sem mehetünk ki helyünkből; ha városunkból kimennek marháink, mindjárt az karapáli földre érnek«.”

343