Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)
HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 5. Hatházi Gábor: Halas kun székközpont és magyar mezőváros a középkorban
ugyanilyen joggal kereshetnénk Köncsög vagy Törtei szálláson is. Még nyilvánvalóbb a helyzet Öttömösön. E szállás urai a - magukat fő rezidenciájuk, Majsa- szállás nyomán majsai Tóthnak nevező - kapitányi klán tagjai. Majsa és Öttömös mellett az ő kezükön találjuk még Fejértó, Csólyos, Gyarman, Kömpöc és részben Altok szállásokat is. (1. kun szállások adattára) A szállástemetők e tehetősebb halottai - a fennmaradt régészeti emlékeket, periratokat és hagyatéki leltárokat figyelembe véve - vagyon dolgában sokkal inkább az egykorú magyar falvak jobbágyságának legfelső, vagyonos rétegével vethetők össze,351 mintsem a kapitányokkal. Kun társadalmi csoporttal való azonosításukkor ezért kézenfekvőbbnek tűnik a társadalomtörténeti szempontból már részletesen vizsgált „universitas”, a 15. századtól ruralis-nak nevezett kunság bevonása. Hiszen ők alkották a szállásfők földesúri hatalma alá nem eső, castrensis-elemekhez hasonlítható középréteget: a szállásfőket a királyi hadjáratokba a 14. század folyamán még elkísérő, de mind szőkébb csoportját. A fennmaradó, leletekkel alig rendelkező többség gyaníthatóan e középréteg szegényebb, leszakadó elemeiből, s a tőlük vagyonilag már nem, csupán a szálláskapitányhoz fűződő jogviszonyukban különböző elemek tették ki. Amint az oklevelek tanúsága nyomán láttuk, lényegében jobbágyi állapotba került, de már a steppei időkben is létezett szolga- rendű kunokról, az egykori hadjátokban szerzett rabszolgák leszármazottaiból, itt talált s lassanként elkunosodó magyarokról, esetleg telepített jobbágyokról van szó, kik fölött a szálláskapitány már főldesúrként rendelkezett. A szállástemetők 15-16. századi shjai mind ritkábban hordoznak kun etnikaikulturális sajátosságokat: hűen tükrözve, hogy a magyarságba való betagolódás sikerrel megtörtént. A rítusból mindinkább kikopnak a pogány maradványok. A 15. század első felében hellyel-közzel feltűnnek még a tarsolyok, és a kaftánok díszei, azonban a vereteket már csak kerek, bőrrel körülragasztott üveglapocskák helyettesítik. A karperecek már a 14. századi sírokra sem voltak jellemzőek, egy évszázaddal később pedig a fülbevalók is eltünedezni látszanak. Egyéb viseleti elemeik tökéletesen azonosak az egykorú, szomszédos magyar falvakban tapasztaltakkal, az új divathatások már együtt érik őket: csontosövek, veretes pártaövek, gyöngyös-réz- sodronyos párták, csontból esztergált vagy bronzból öntött hengeres övpeckek, láncos-hurkos övkapcsok a jellemzőek (pl. Csengele). A hagyományos kaftán viselet kikopását jelzik a mind gyakoribbá váló ún. „párizsi kapcsok”, amelyek más szabású, ill. záródású felső ruhához voltak alkalmazhatók. Új elemként tűnnek fel a legkésőbbi sírokban a gallérra, mellre, vállra varrt ún. farkasfogas hímzett rátétek a felső ruhán. Hasonlóan új jelenségként a puha talpú, nomád csizmát egyre többször cserélik fel vasalt sarkú lábbelire. A szállástemetők legkésőbbi rétegéhez köthetően viszont a Nagykunságon felvetődött: a kunok sajátos gyásszíne lehetett a kékes-lila szín (vagy legalábbis az a színféleség, melyet a több évszázados föld alatti rejtőzés eredményezett), bár erre korábbi adataink nincsenek. A kunok eme növényi ornamentikával vagy geometrikus ábrákkal telefestett, „kékes-lila” színű koporsói min235
