Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 1. Tanulmányok Kiskunhalasról a kezdetektől a török kor végéig (Kiskunhalas, 2000)
HALAS A 13-17. SZÁZADBAN - 5. Hatházi Gábor: Halas kun székközpont és magyar mezőváros a középkorban
(1279), Nagy Lajos (1342-82) nápolyi hadjáratáig (1346-50) ott találjuk őket gyakorlatilag minden magyar hadi vállalkozásban.269 Az feltétlenül sejthető, hogy a királyi népek meghatározott fegyveres csoportjaként a kunságnak e kör más közösségeihez, például a székelyekhez kellett hasonulnia, közjogi és össztársadalmi értelemben egyaránt. így tehát az érvényét vesztett 1279. évi privilégium után királyainknak újra, de már más alapokon kellett összhangba hoznia a kunok elvárt feladatait, nomád társadalmi-vagyoni belső piramisát a befogadó magyar állam normáival. Mindezt elősegíthette, hogy az ősi steppei arisztokrácia képviselőinek eltűnésével bomlásnak indult a nomád „hűbéri lánc”, főként a nyögérek fegyveres kísérete.270 Egy részük a köznép soraiban köthetett ki, de gyaníthatóan az ő köreikből ugyancsak kikerülhetett jónéhány új kapitány. Erre vonatkozóan átfogó „kerettörvény” nem maradt fenn. A 14-15. századi oklevelek elszórt utalásainak laza mozaikjából sejlik csak fel a lényeg: kísértetiesen hasonló viszonyok (relatív nemesség és királyi kegyként, esetleg hivatali javadalomként engedett magántulajdonlás, társadalmi rétegzettség és ennek öröklődési rendje) figyelhetők meg, mint ami a királyi várszervezet jogi normáit jellemezte. Vagyis az új kun jogállás nem más, mint a várnépi-, ill. előkelőik számára a királyi várszervezeten belül „relatív nemességet” biztosító várjobbágyi jogállás adaptációja egy sajátos, nomád gyökerű közegre! A kun probléma ilyetén rendezése egyúttal a királyi hadszervezetben jelentkező komoly ür betöltését is célozhatta akár, hiszen ebben a történeti korszakban ölt mind nagyobb méreteket a királyi várszervezetben jelentkező bomlás és vészes emberhiány: a királyi várbirtokok eladományozása nyomán mind több castrensis elem tűnik el a magánföldesúri függésű paraszti-jobbágyi lét süllyesztőjében, vagy kerül fel a köznemesség soraiba. Csupán egyetlen helyen marad alig, a királyi hadszervezet közvetlen kötelékében. A kérdés részleteinek tisztázása nem reménytelen, Bolla Ilona, Szűcs Jenő, Zsoldos Attila és Kordé Zoltán magyar várnépekre ill. székelyekre vonatkozó kutatási eredményeinek27' kun viszonyokkal való összevetése feltétlen előrelépést hozhat. így válik igazán érthetővé, hogy Nagy Lajos 1351. évi törvénye miért nem emelte a kun előkelők, a „ bej ”-ek - oklevelekben „ comes, capitaneus, nobilis ” néven feltűnő,272 a vámépek „iobagio castri ’’-csoportjához hasonló jellegű helyzetbe került rétegét - az ország más nemeseivel egyenlő rangra. Ezt csupán egyesek, külön királyi adományként kaphatták meg, vásárolt vagy adományba nyert magyar birtokaik után. Halas környékén remek példa erre Péter és János királyi kunok ügye, akik 1411-ben - a már ismert igazoltatási hullám közepette - csőszapai földjeiket csupán kun előkelő mivoltuk révén nem tarthatták meg. Tamási János volt vajda, valamint Újlaki László és Imre macsói bánok a lefoglalt javakat kizárólag Zsigmond király határozott utasítására és Bodrog megye nemesi közgyűlésén „levelesített”, magyar nemesi állapotukat bizonyító oklevél felmutatása ellenében adták vissza.273 219
