Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)
II. RÉSZ - 11. Janó Ákos - Vorák József: A halasi csipke
következtében magárahagyatva haldoklott. Mindjobban világossá vált, hogy az uralkodó osztályok által annyit hangoztatott nemzeti önállóság önámítás volt, mely mögül egyre fenyegetőbben rémlett fel a magyar munkások és a magyar vidék munkanélküli szegényparasztjainak nyomora. A századfordulónak ezekben a látszólag békés, de valójában súlyos válságokkal küzdő éveiben vált igazán magyarrá a magyar iparművészet. A nemzeti függetlenségért és a magyar gazdasági érdekekért meghirdetett harc iparművészeinket hamarosan egységbe kovácsolta. A lelkes, magyarságára büszke iparművészgárda elé már az indulás pillanatában a feladatok tömkelegé tomyosodott. A XIX. század folyamán a magyar társadalom belső összetétele is alapvetően megváltozott. Az eladdig zárt népi világ felbomlóban volt. Egyes vidékekről máról-holnapra eltűnt a népviselet. A régi, népművészeti értékekben szinte felbecsülhetetlen parasztbútorzatot rohamosan váltotta fel az olcsó, vásári tömeggyártmány. Pusztult a magyar népművészet. A gyári textilnemű néhány évtized alatt tönkretette a népi gyökerű magyar szövő-fonó mesterségeket. Egy percig se lehetett hát tovább várni, azonnal hozzá kellett kezdeni a veszendőnek indult népművészeti kincs összegyűjtéséhez. Az összegyűjtött népi érték felhasználásával meg kellett teremteni az új, népművészeten alapuló, valóban magyar ipar- művészetet. Ez az új magyar iparművészet lett volna azután hivatva arra, hogy a mind élesebbé váló gazdasági világversenyben külföld előtt is dokumentálja az önálló magyar nemzeti létet, a magyar alkotótehetséget, a magyar munka művészi értékét. A magyar iparművészek a külföld előtt; puszta két kezükkel akartak szembeszállni a mind modernebbé váló osztrák gyáriparral. És végül mindezek mellett nem csekélyebb feladatot jelentett számukra a magyar vidék művészi háziiparának megteremtése sem, hogy ilymódon legalább helyileg s pillanatnyilag enyhüljön a falvak és kisvárosok mindinkább fenyegető munka- nélkülisége és nyomora. Az elsődleges cél valamennyiük előtt világos volt. Meg kellett találniuk az összegyűjtendő magyar népművészeti formakincs alkalmazásának módját az iparművészetben. Hidat kellett verniük a magyar népművészet és iparművészet között. Meg kellett teremteniük a gyökerében magyar iparművészetet. Harc volt ez, művészeti, politikai, függetlenségi és gazdasági harc, mely azonban egy elnyomott nép körülményei között immáron egyedül a művészeti síkra terelődött át. Ma már tudjuk, hogy a századforduló gazdasági és szociális problémái sokkal súlyosabbak voltak, semhogy gyökerükben megoldhatóak lettek volna akár a művészi magyar kéziipar, akár a háziipar megteremtésével. Az iparművészek lelkes harcának értékéből azonban ez a tény se vonhat le semmit. Úttörői voltak a magyar iparművészetnek, harcos hirdetői a megújhodásnak. A századfordulón Magyaroszágon is általánossá vált csipkedivat közepette érthető volt, hogy mind több iparművészünk kezdett foglalkozni a magyar csipkekészítés problémáival. A külföldről behozott csipke hatalmas pénzügyi tehertételt jelentett az országnak. Csipkeszakértőink figyelme elsősorban is azokra a vidékekre terelődött, ahol a hajdan virágzó magyar csipkekészítés nyomai még fellelhetők voltak. Divald Kornél a Sáros megyei Sóvár község csipkekészítését próbálta feleleveníteni. A pozsonyi Izabella Nőegylet a régi magyar egyházművészet csipkehagyományain igyekezett megteremteni az új magyar csipkeműves- séget. Egyesületek és magánosok egymással vetélkedve gyártották a csipkét. Az állami szervek maguk is szorgalmazták a csipkekészítést. Körmöcbányán és 338
