Janó Ákos (szerk.): Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia 1. (Kiskunhalas, 1965)
II. RÉSZ - 11. Janó Ákos - Vorák József: A halasi csipke
környékén csipkeműhelyekkel egybekötött csipkeiskolákat tartottak fenn. Ezeknek jövedelme azonban alig haladta meg a rájuk fordított állami támogatás költségeit. E próbálkozások közül a legtöbb nyomtalanul elenyészett. Vagy a háziipar útján előállított termék nem felelt meg a kényesebb ízlésnek, vagy a kor divatja állott velük szemben idegen értetlenséggel, vagy — s ez volt a leggyakoribb ok, — nem feleltek meg a gazdasági követelményeknek. A kor divatja, a külföldi behozatal, az iparművészek nemzeti törekvései, a vajúdó háziipar pedig most már mind sürgetőbben követelték a magyar csipkekészítés megteremtését. Az már csak a véletlen játékán múlt, hogy a művészi magyar csipkekészítés nem a hagyományokkal rendelkező Felvidéken, hanem Kiskunhalason, az Alföld közepén született meg. 1902-ben Dékáni Ár-pád, a kiskunhalasi református gimnázium művész rajztanára és Markovits Mária, a legtehetségesebb magyar csipkekészítő nő, együttesen megteremtették a világhírű halasi csipkét. A századforduló úttörő iparművészei közé tartozott az erdélyi származású Dékáni Árpád is, akit 1885-ben hívtak meg rajztanárnak a kiskunhalasi református gimnáziumhoz. Kiskunhalas nem tartozik a színesen gazdag magyar népművészeti tájegységek közé. A kunok eredeti népviseletének már Dékáni idejében is alig volt nyoma. A városban azonban még éltek néhányan a hajdani szűrszabó mesterek közül, megvoltak még a régi, népművészetben gyökerező művészi kézművesség nyomai. Mint minden pásztor nép, a kun is fúró-faragó volt. Faragott eszközeit remekbe készítette. A halasi Tabán roskadozó zsúptetői alatt a tisztaszobák Dékáni idejében még sok helyen lelketvidámító festett paraszti bútorokat, cifra faragásokat, régi mázas, mintás cserépedényeket rejtettek. A népművészet iránt már származásánál fogva is fogékony gimnáziumi rajztanár szerelmesévé vált a kiskunhalasi népi világnak. Fáradhatatlanul kutatta és tanítványaival is gyűjtette a subák hímzés mintáit, a szűrök díszítéseit, a faragások rajzát, a tálasok, korsók ékítményeit, a „magyaros” motívumokat, s lelkesen agitált a „magyar styl” mellett. Másfél évtizeden át csöndes hangyaszorgalommal végezte gyűjtőmunkáját a városban és a tanya világban. Kevés ház volt Halason, amelyikben meg ne fordult volna. Ez alkalmi gyűjtőlátogatásai alatt forrt össze végleg a halasi néppel, annak népművészetével. Gyűjtő munkája mellett élénk figyelemmel kísérte a magyar iparművészet minden megmozdulását. 1902-Ьэп tagja lett a Magyar Iparművészeti Társulatnak is. Mint ezidőben a legtöbb iparművészt, őt is a magyar formavilág alkalmazásának módja foglalkoztatta. Tizenöt év gyűjtőmunkája után figyelme a csipkére terelődött. A csipke iránti személyes vonzódása arra késztette, hogy csipketervezéssel kísérletezzék és csipkéiben próbálja meg alkalmazni a magyar ornamentika általa gyűjtött motívumait. Első kísérletei után mások is fokozódó érdeklődéssel tekintettek a tehetséges fiatal iparművész próbálkozásai felé, tanácsokkal és biztatásokkal igyekeztek tervei megvalósításában segítségére lenni. Dékáninak az új magyar csipke tervezése közben nem egyszer egymásnak élesen ellentmondó követelményeket kellett összeegyeztetnie. Elsődleges szempontként ragaszkodott a magyaros jelleghez, s ezt elsősorban is az általa össze22* 339
