Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1931 (31. évfolyam, 1-104. szám)
1931-12-26 / 103. szám
4. oldal Kiskimhalss Helyi Értesítője december 26 Kelebia, a vitézek, a legszorgalmasabb kisemberek és a nyugdíjasok települő helye lett Pillanatfelvétel a délvidéki magyar határközségről A gyorsvonat 80 kilométeres sebességgel rohan, a fák és a táviró- oszlopok szédületes sebességgel tűnnek tova, a vasúti töltés mellett gondokba merült fáradt emberek baktatnak előre, a téli nap erős fénnyel tűz be a fülkébe, távolról elmosódott harangok hangja. Vasárnap délután van. Fél óra alatt elérjük Gőböljárást, néhány szekér az állomáson, néhány vasutas és innen alig 5 perc alatt már Kisszállásra robog be a vonat, hogy onnan néhány másodperc múlva előtűnjön az a gyönyörű szép müut, amelyet a kormányzó nevéről neveztek el, s a mely Szegedet Bajával van hivatva összekapcsolni 5 amelyről lapunkban már több'zben is megemlékeztünk A kisszállási állomástól kezdődőleg Bácska belseje felé katonás rendben glédában állnak a kőrakások és ezzel a kőmeny- nyiséggel hétköznapokon lázas i Iramban folyik ennek a nagyon í fontos müutnak a teljes kiépítése. A vonat átrobog Tompán, majd nagy fújással ál! meg a kelebiai állomáson, ahol a rendes megszokott határmenti állomások külső képe várja az érkező utast. Most már a határvizsgálat is, mondhatnánk mindent elvesztett abból, amit bürokratikus sallangnak szokás nevezni, a határvizsgáló közegek európarek, udvariasak, szimpatikusak, vagyis külsőleg is, minden tekintetben reprezentálják Magyarország tekintélyét. A kelebiai határállomáson kevés élet van, semmi zaj és itt talán fokozottabban meglátszik az a nyomott gaz- i dasági helyzet, amelyet ma politikusok és közgazdászok, mint világjelenséget könyvelnek el. Munkatársunknak alkalma volt Ke- Icbián minden rendű és rangú emberrel hivatalossal és nem hivatalossal beszélgetést folytatni és ezekbői a hallottakból megállapítani azt, hogy Kelebia a fejlődés minden kellékét magában hordja. Aki Kelebia életévei meg akar ismerkedni, annak mindenekelőtt tudni kell azt, hogy az ottani telepítések 1892-ben kezdődtek meg és előtte egyetlen lakóház sem volt ezen a területen, sőt még szőlő sem és abban az évben, mint Szabadka egyik területrészére Szabadka akkori magisztrátusa kezdte telepíthetni a szegényebb néposztályt és azokat, akiknek a szöllőművtelésne kedvük volt EZ a telepítés nagyon lassan haladt előre, mert hiszen ezeken a földieken mindent élőről kellett kezdeni és rengeteg volt az a munka, amelyet kifejtettek a mai napig, amig Kelebia az ország egyik leghíresebb Szol lő és gyümölcsös kertjévé vált. 1914-ben, amikor a világháború kitört és Kelebia csupán egyik tanya- csoportja volt Szabadkának, álig 1000 lakosa volt, míg ma 3600-at meghaladja azoknak a száma, akik a mai önálló Kelebiáaak lakosai Megalakul a község Kelebia akkor alakult községgé, amikor a kárpótlási vagyont Szabadka átadta Magyarországnak s amikor Kelebia, Tompa és Csikéria egyformán, külön-külön 1350 kát. holdat kaptak s ez a terület a községeknek, mint olyanoknak a tulaj- i dona. Kelebia azóta állandóan fej- * lődik, lakosai számának 40 szá- 1 zaléka szabadkai, 60 százaléka pe- \ dig bevándorolt elem. Külön érdekessége Kelebiának, hogy a vitézek települő helye is leit, mert egy külön vitézi telepe van, ahol 130 v.téz családfő lakik családtagjaival és részükre külön iskolát is állítottak fel. Ezek a vitézek részben Bácskából, de főleg Csongrád megyéből telepedtek le Kelebián az úgynevezett Vitézi-telepen, ahol nemcsak szorgalmas munkájuk folytán jelentősek, hanem azért is, mert az ideiglenes országhatáron mint nagyon megbízható elemek külön is felbecsülhetetlen jelentőséggel bimak. Özönlenek a magyar nyugdíjasok Kelebia fejlődésének további záloga a nyugdíjasok hosszú csapata, akik évről-évre özönlenek Kelebiá- ra, eleinte csak a vasutasok, de ma már katonatisztek és más nyugdíjasok, nyugdíjba vonult tábornokok is érdeklődnek Kelebia iránt. A nyugdíjasok kétségtelenül nagyban hozzájárulnak a fejlődő község előrehaladásához, de egyébként is nagy előnyére szolgálnak Kelebia kulterfejlődésének hí. A kelebiai magánbirtokoknak az egyharmada még ma is kettős birtok és 209 kettős birtokos tulajdona. Megtudjuk Kelebián, hogy az évek előtt fennállott csempészetek ma már teljesen megszűntek, a határon egyre ritkábban szöknek át és az átszököttek is inkább katonaszökevények és politikai menekültek. A visszavágyódás Magyarország régi területeihez elsősorban Szabadkához, erősen él itt az emberekben s az irredenta nem hogy csökkenne, de örömmel állapítható meg, egyre nagyobb lángokkal él az emberek képzeletében. Egyik tornyos magaslati helyről látcsővön keresztül figyelünk déli irányban, ahol Szabadka látszik, kontúrjaiban élesebb szemmel nézve előtűnnek a tornyok sziluettjei, háztetők, utcák és mint imbolygó kis pontok, mozgó emberek is láthatók. Mint a kelebiaiak mondják, esténként az egész kivilágított Szabadka látható és ez a határközség annyira közel fekszik hozzá, hogy ideszü- rődik a szabadkai templomok harangszava, biztatóan, melegen és magyar újjáéledést ígérőén. Ahogy este távozunk a községből, a kelebiai vasútállomáson épen szerb sertésszállitmányok robognak keresztül Budapest felé, Bécs felé, a külföld minden iránytűje felé. Összegezve ezt a pillanatfelvételt, megállapítható, hogy a nehéz napokat a kelebiai gazda, akinek a bora a pincében hever, eladatlan gyümölcse a padláson aszalód k, épen úgy veri a sors keze, akár a halasi gazdát, akinek bugyellárisát szintén hihetetlen mértékben lesoványitotta a magyar hétszükesztendö. Miért nincs pénzünk ? Mikor ezt a nagy titkot az magyarázza meg, akinek sohase volt pénze Egy bécsi humorista, Anton Kuh, aki arról nevezetes, hogy soha sincsen egy fillérje se és a pumpolást — amiből félig él — valóságos művészetté fejlesztette, szabad előadást tartott ezzel a címmel: Miért nincs pénzünk? Közgazdasági témájú előadást ritkán előzött meg olyan érdeklődés, mint e nagyhírű és tehetséges pumpolóét, nem annyira az osztrák irodalomban, mint inkább a pumpolásban s negyvenhétéves múlttal, gyakorlattal és tapasztalattal messze kitűnik kortársai közül. A legnagyobb bécsi eőadótermek egyikét zsúfolásig töltötte meg az előkelő közönség, mely Kuh véleményét óhajtotta erről az érdekes közgazdasági kérdésről hallani, — az osztrák pénzvilág, nehézipar és a nagykereskedelem legelőkelőbbjei fogattak a teremben helyet, hogy megtudják Kulitól, miért nincs pénzünk? Ennek a rendkívüli érdeklődésnek két oka van: az egyik, hogy Kuh csakugyan a. legmulatságosabb legeredetibb koponyák egyike az osztrák-német sajtódzsungeiben, aki a pumpolást művészi tökélyre tudta emelni — s ez Bécsben jelent valamit — a másik, hogy valóban nincs pénzünk, nemzetközileg nincs, oly kevéssé van, hogy minden kísérlet, mely e kínosan égető kérdésre iparkodik választ adni, tömegek kiváncsiságával számolhat. Kuh azzal kezdte előadását, a nagyszámú és fényes közönség előtt, hogy egyesek számára talán különösnek is tűnik, ha azt látják, hogy éppen ö választ előadása számára közgazdasági témát, miután Ausztriában minden kabátos ember tudja, hogy ő, Kuh, negyvenhét éve kizárólag abból él, mert nincsen pénze. Ezt elégtétel nélkül állapította meg: de ő, aki életét nyílt, bátor és harcos parazitizmusra rendezte be, megdöbbenéssel veszi észre, hogy ugyan azok az emberek, akiket eddig ő pum- po’t, férfiasán és szemérmetlenül, most ; lassan sorjában mind hozzá fordulnak I és viisszapumpolják. De ez még semmi: j közgazdasági szaktekintélyek, nagyvál- j la’kozók és bankárok időnként zavart j mosollyal fé'revonják s forgatni kezdik j kabátja egyik gombját s dadogva: és szégyenkezve, halkan megkérdik tőle: j — Mondja, Kuh... Tulajdonképpen.... í Maga, aki már negyvenhét éve csinál- I ja... S mindig kellemesein és szabadon j élt, sőt szabadlábon... S amint hírlik, > pénze van a bankban. Mi a máiga véle- ; ménye erről a dologról, a pénzről?... Kezdetben _ elképedt, mondotta, de j aztán felderült. Hogy van-e Kuhnak ! pénze a bankban, az nem egészen j biztos. A nagy pumpolók, az igaziak, mindig kispolgári kedélyű, óvatos, takarékos emberek. Kuh tehát elké- ; pedt és felderült. Azért tartott előadást, mert úgy érezte s joggal, hogy I elkövetkezett az ő órája, az ő igazo- : lása. Meg kellett érnie azt, hogy I mindazok a nagy emberek, közgazda- j sági szaktekintélyek, pénzügyi zse- I nik, akik évtizedeken át fölényesen és pöffeteg mosollyal, minden tudás fellegvárában trónolva dobtak neki néhány fillért, egy napon tudásuk végére érnek s nemcsak, hogy nincsen pénzük, hanem, minden elmélet és gyakorlat bukása után, végképpen nem értik, miért nincs pénzük, — s nagy zavarukban már őt is megkérdik, hátha tud valamit. S higyjék el: Kuh, az előadó-pódiumon, amint gazdagoknak és szakembereknek előadást tart a pénzről, a század egyik leggroteszkebb pillanatfelvétele. A pum- poló, aki igaza tudatában végre megmagyarázza, hogy miért nincs pénzünk, a páciens, aki végre megunva az orvosok halandzsáját, előadást tart a betegségről, ez Kuh életének remekműve. Nemcsak az ő, hanem valamennyiünk életének egyik legjelemzőbb pi’lanata. Csakugyan, ha már a púm póló sem tudja, miért nincs pénzünk... De Kuh azt állítja, hogy 5 tudja. Érdekes és mindvégig szakszerű fejtegetésének lé- nyege, hogy pénzünk pedig azért nincsen, mert tulfizetjük általában a dolgokat. A gondolat, mint minden nagy gondolat, banális és egyben forradalmi. Hogy azt mondja, mindenki tisztában van vele, mennyire tulfizetjük az állam- apparátust, külügyeimk adminisztrációját, mely negyedét sem éri annak, amibe kerül. De éppen így tulfizetünk minden egyebet: így elsősorban az úgynevezett kultúrát, példáux iskoláinkat és egyetemeinket, sőt színházainkat, könyveinket, képeinket, szobrainkat és bútorainkat is s egyáltalán mindent, sokszorosan. Nem ér annyit: ez a lényege. A hadsereg sem ér annyit. A villamosjegy sem ér annyit. A parlament meg egyáltalán nem ér annyit. Semmi sem ér annyit. Sokszoros árat fizetünk mindenért s még csodálkoznak, hogy nincs pénzünk? — Kérdezte elbámult, gyermekes hangján Kuh. Valami igaza van. Egyet felejtett csak el: hogy a pénz sem ér annyit, elsősorban, amennyit életben s munkában adni kell érte. Dehogy ér annyit. m------===== ■■■---~====rSB Äz állam és a magángazdaság egy évig pengőben fizeti a külföldi adósságokat és árutartozásokat Életbe lépett a valutamoratórium A hivatalos lap közli az úgynevezett transzfermoratóriumra vonatkozó rendeletet, amelynek értelmében az adós a külföldre fizetendő összegek ellenértékét lejáratkor pengőben teszi le a Magyar Nemzeti Banknál. Ezeket az összegeket á Nemzeti Bank valutában is átutalhatja a; külföldi hitelezőnek, de ha az összegek a gazdasági élet veszélyeztetése nélkül valutává át nemi válthatók, a Nemzeti Bank befizeti külön aiapb3, az úgynevezett Külföldi Hitelezők Alapjába. Ezen alapba befizetett összegeket a Nemzeti Bank és a mellé rendelt külföldi tanácsadó együtt kezelik. A rendelet kiadását Korányi pénzügy- miniszter azzal indokolta még a 33-as parlamenti bizottságban, hogy Magyar- ország az általános gazdasági viszonyok alakulása következtében a külföldi tartozások kiegyenlítésére szükséges devizáknak csak egy részét tudja előteremteni. A kormány a nehéz helyzetben is megtett minden lehetőt, mert azt hitte, elkerülheti, hogy Magyarország elsőnek legyen kénytelen a fizetést meg- szükitő lépéseket tenni. A mostani állapot azonban nemi tartható fent tovább, mert a mai naptól kezdve nem lehet annyi devizát szerezni, mint amennyire szükség van. A kormány reméli, hogy; ezzel* az intézkedéssel olyan állapotot teremt, amely alatt a hitelezőkkel nyugodtan lehet tárgyalni. A rendeletét kiegészíti az a félhivatalos nyilatkozat is, amely szerint ha állami üzemeket eladnak vagy bérbe adnak, az értékesítésnek a hozama külföldi hitelezőké lesz. >
