Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1930 (30. évfolyam, 1-104. szám)
1930-06-07 / 46. szám
10 oldal Klstamhalai Helyt Értesítője junius 7 FÉLTÉKENYSÉG Irta: MÓRICZ ZSIGMOND A majálison ott volt a kisváros egész fiatalsága. — Gyere Janikéin, táncoltassuk meg ezt a szegény lányt. — Melyiket? — Azt a kis barnát. A segédjegyző megnézte a lányt s megrázta a fejét. — Nagyon csúnya. Ezzel elfordult. A másik fiú, aki segédtanító volt, nevetett s elment a lányért. Fölkérte. A segédjegyző nézte s valami megszórta a szemét. A lányok rendesen boldogan, repülve ugranak tán- ooJni s ez a lány vonakodott. Ezt szerette. Csak o’yan lány tetszett neki, aki- ért harcolni kell. Mikor a segédtanító visszakerült, az izzadtságot törülgetve magáról, még egyszer mondta: — Igazán táncoltasd meg te is szegényt. — Mért mondod szegénynek? — Hát otthagyta a vőlegénye. A segédjegyző nagyot nézett. Ki ez? — Egy szabómester lánya. De igen derék mester az öreg. Mindig 8—10 segéddel dolgozik. A legfinomabb uri- szabó a megyében. Kovásznay, nem ismered? — A nevét... Hát én még csak két hete vagyok a városban... S ki volt a vőlegénye? — Az én e'ődöm. Nagy Pista segédtanító. Egy télen járt hozzájuk s most, tavasz e’ején elment, senki se tudja hova, azóta még egy lapot se irt... No jösz? — Az isten áldja meg, csak szebb volna egy kicsit. — Bolond. Nem csúnya ez. — Barna. Én csak a szőkét szeretem. — Akkor gyere. S ezzel elvitte: kézen húzta a lánynoz. — Barátom, Denghi segédjegyző. A lány szó nélkül fölált, a fiú vállára tette a kezét. , Oly könnyű volt a keze, alig lehetett érezni s o’y tartózkodó és természetes volt a lány, hogy a fiatalember heves vágyat érzett, hogy fölolvassza a közönyét. Az egész teste végigérezte ezt e vágyat. • — Kisasszony, szeret táncolni? — Szeretek. — No nem látszik rajta. — Micsoda? — Hogy szeret... Megfigyeltem, hogy úgy megy táncolni, mintha nem szeretne. — Szeretek táncolni, de nem mindenkivel. A fiatalember szeme fölvillant. — Nagyszerűen táncol. — Gondolja? — Csupa muzsika. A lány neveiéit s furcsán visszanézett a fiatalemberre. A nevetés igen jól állt neki, nevetés közben a fogai kivillantak s gyönyörű, szabályos, keskeny fogsora volt. Vékony ajka kedves volt s barna szeme a nevetés kicsiny hunyoritásában enyhe lett, nem volt oly szúrós és kemény. Szóval a segédjegyző lépen ragadt b •gész este gyönyörködni tudott abban, hogy a lány szinte percről-percre szépült s minden szava komoly, értelmes, jelentékeny szó volt, amire érdemes volt figyelni, amit meg lehetett jegyezni. Másnap vizitelt a házuknál. Az öreg szabó is i’yen kemény, sovány, szurósszemü ember volt, de a leány anyja kicsi, fürge, beszédes, kedveskedő teremtés. Az öreg előtt a se- gedjegyző kicsit kényelmetlenül érezte magát, mert a fizetése oly csekély volt, hogy arra nem lehetett házasodni, ellenben ezek oly komolyak voltak, hogy az ember érezte, hogy semmi léhaság nem lehetséges. Harmadnap újra bekopogtatott. A mama be sem vezette a műhelybe őt, hanem azt mondta: — Mariska a kiskertben van. Boldogan szökött el a műhely ablaka alatt. A kiskert a ház mögött volt. Volt ott egy futórózsabokor, amely éppen most virított. Ez a bokor egy egész lugast betakart. Itt ült Mariska egyszerű kis kék kartonruhában. Kézimunkázott és olvasott. ; — Kezét csókolom. Mit olvas? A lány mélyen elpirult a váratlan vendégtől. ő azt hitte, talán az olvasnivalóját szégyellj, megnézte, egy ártatlan Gárdonyi-regény volt. — Nem várt? A lány nem válaszolt. — Ugyan ne nézzen rám, —- mondta aztán s kát kezefejét égő arcához szorította — én mingyárt elpirulok. — Ez az ártatlanság jele — szólt a segédjegyző... — Nagyon nehéz napunk volt ma. Rengeteg munka. Mindent rám tol az öreg és semmi fizetés. Meegen nézett a lányra. — Mariska kisasszony... el akarok innen pályázni. A lány lassan elkezdett halványodni. — Igen. — Tudja miért? A lány nem felelt. Úgy érezte, tudja: amiért a másik... Gyalázat, kérem, hogy itt éhbérért dolgoztatják az embert... Megpróbálok vagy egy rendszeresített segédjegyzősé- get, vagy ha lehet, egy másodjegyzői állást szerezni. A lány lesütötte a fejét és a kézimunkájára meredt, mintha dolgozna. Egészen sápadt volt, mint a viasz. A fiú úgy érezte, már teljes vallomást tett. Hiszen a hangja remegése mindent el kellett, hogy áruljon. A szive fent Vert a torkában s a szeme könnyes volt. Várt. Várta, hogy a lány is szóljon. Nyilatkozzon. A lány soká hallgatott. Akkor lassan elvonta az ajkát, valami idegen kifejezés volt rajta s azt mondta: — Unalmas is itt. A fiú megdöbbent. A szeme elvesztette a látását. A vértódulástól. Mért mondja ezt a lány? Hát nem érti őt? Hogy ő miatta akar elpályázni, hogy megkérhesse a kezét?... Soká hallgatott. Érezte, hogy valami idegen akarat hatolt át rajta. Puha jellem volt, akiben nincs átható energia. Mingyárt ellankadt s feladta a harcot... Biztatásra lett volna szüksége, nem visz- szatartásra... Hiszen ő félt legjobban attól, hogy túlzott Ígéretet tegyen... De viszont, ha a lány akarta volna a leghevesebb harcra is... érte... miatta, hogy neki megmutassa, hogy képes... Végre egészen megpuhult s lágy lett és energiátlan. Bizonyára nem bízik benne a lány. Hiszen éppen most szenved... Itt hagyta a vőlegénye... Arról ítéli meg őt... Jobban meg kell vele ismertetni magát, jellemét, szerelmét... Mert igen: szerelmes. Határtalanul szerelmes. És azért lett szerelmes, mert a legelső percben úgy érezte, hogy tetszik a leánynak... Biztos, hogy a segédtanító nem ok nélkül kapacitálta, hogy kérje fel... A lány választását érezte... És az ßz a férfi volt, aki csak azt a nőt tudta szeretni, aki őt szereti... puha jellem, akit az önfeláldozás visz a szerelembe... aki életét és vérét adja a szerelmesért s csak addig érzi boldognak magáti, mig áldozati bárány... Remegő ajakkal s szinte elfulladt lé- lekzettel mondta: — Nem he’yesli? A lány nem nézett fel, lesütötte újra kigyulladt arcát s reszkető, mohó, kimondhatatlan szenvedélyes féltékenységet érzett: úgy érezte most, most kapta meg az igazit, az egyetlent az életben, a pók a legyet, az ő zsarnokságra született szive a végtelen áldozatot: — Nincs jogom, — mondta kis ka- cérsággal enyhítve a szót, — nincs jogom a más tettét sem helyeselni, sem nem he’yeselni... — Mariska kisasszony, — szólt a fiú, — ne menjek el ? A lány makacsul hallgatott. — Maradjak? A lány még jobban hallgatott. — Nem szói? A leány lehunyta a szemét. A fiú hirte’en körülnézett. Nem látja-e valaki. Akkor átkapta, kissé ügyetlenül, de I erőszakosan a leány fejét, magához rán- | — Na, Aladár, milyen ruha volt Polláknén a vacsorán? — Fogalmam sincs róla. Nem néztem az asztal alá. A bíró megkérdi a vádlottól: — Mikor ült uto’jára? — Utoljára? — mondja az öreg rovottmultu — hol van az még.. A rabló az erdőben teljesen kifosztja áldozatát, aki dühösen méltatlankodik : — Nem szégyenli magát, az Utolsó fillérig elvesz tőlem mindent! — Na hallja, mit gondol — mondja a rabló — mi rablók a levegőből élünk? Meghalt Kohn és amikor temették, rettenetesen sirt a felesége és hol a jobb szemszédjához, hol a balszom- szédjához fordulva, mondta: — Jaj, jaj, kedves uram, jajv jaj, kedves uram, a jó Isten tudja lesz-e még egyszer olyan jó uram, mint te voltál. Kohnt a bíróság elé citálják lopás vádja miatt! — Maga szerencsétlen — mondja a bíró — maga ellopta az árut és a pénzhez nem is nyúlt?! — Ajvé — mondja Kohn — már a biró ur is. Nem elég szemrehányást kaptam a feleségemtől? A suszter a boltjában beszélget szomszédjával, a szabóval, amikor arra megy egy adósa az uj cipőben. A suszter keserűen jegyzi meg: — Azért nyikorog a cipője, mert nincs kifizetve. A szabó maliciózusan: Akkor miért nem nyikorog a ruhája is? Móricka az iskolában f elnyújtja az ujját, szeretne kimenni, de a tanító rászól, hogy várjon az óra végéig. Móricka öt perc múlva újra fel- nyujtja az ujját, de eredménytelenül. Erre nagy mozgolódás támad körülötte és a tanító megkérdi: — Mi az ott? Feláll egy nebuló és igy szól: — Tanító ur kérem, a Móric ide- benn volt kinn. tóttá s megcsókolta a haját. S igy maradtak, szinte egymáshoz dermedve. A fiú rekedten kérdezte: — Ne menjek el? A leány helyeslőén megrázta a fejét. A fiú feltörte a fejét, ököllel s erőszakkal emelte föl a leány arcát s megcsókolta annak a lehunyt szemét. Érezte, hogy a leány erősen izzad. — Maradjak? A leány feljebb emelte az arcéit s igém halkan mondta: — Igen. A fiú ráborult a szájra, a vallomásos, gyönyörű szájra s be’ecsókolt, szinte belemart s a foga a leány fogához koccant s mig lihegett s vére fújt: azt gondolta, ez egy rettenetes buta dolog,, ami most történik, mert neki már meg is ke'lett volna írni a pályázatokat s biztosítani a minél hamarabbi megvalósulást, mert mit ér a szerelem, ha évekig csak csók és csók az egész és semmi más... És a leány azt gondolta: igy jó, ennyi a jó és rettenetes volt érezni, hogy ez a fiú, aki ily jó pillanatban jött és üyen jó és van... hogy ez is kirepü'jön, mint a másik és ő csak a szabó leánya maradjon, akit el lehet felejteni... Nem: nem! legyen az koldus és nyomorult és segédjegyző, de csak az övé, az övé... — Mondja, kedves bátyám — ugratják az agglegényt — miért nem nősül meg? Különben is, ha jól tudom, van egy nő, akitől nem idegenkedik ? — Igaz — mondja az öreg — de ha azt a nőt feleségül veszem, hol töltöm azután az estéimet? Megkérdik a tisztviselőtől: — Hát maga hogyan jön ki a fizetéséből? I— Sehogy — feleli — ha a fizetésemből ki akarok jönni, nem jövök ki a feleségemmel, ha pedig a feleségemmel akarok kijönni, nem jövök ki a fizetésemből. Az iskolában a tanító feladja a kérdést: — Ki tud egy másik kifejezést a pajtás szóra? Általános hallgatás. A tanító segíteni akar és folytatja a kérdést: — Nahát, hogy nevezzük azt, aki,, anélkül, hogy haszna lenne belőle, mindent elvégez helyettünk, értünk áldozatokat hoz, sőt ha kell, megosztja velünk mindenét is... na nem tudjátok, az egy ba..., Móricka, — te csak tudod, egy ba... — Egy balek — vágja rá Móricka. A járásbiró megkérdi a tanútól: — Szóval az alperes arra akarta rábirni, hogy ne valljon ellene? — Igen. — És mivel akarta betömni a. maga száját? — Egy vaggon műtrágyával. Megkérdik egy idősebb embertől: — Miért nem nősülsz meg? — Mert félek a katonaságtól? — Hogy-hogy a katonaságtól? — Nézd, ha megházasodom és fiam születik, azt elviszik katonának, ha pedig lányom születik, az katonákat hoz a házamba. — De Béla — mondja a feleség — lesül a bőr az arcomról, hogy ilyen cipőben járok. Már egésze« kint van a lábam belőle. — Nem tesz semmit -r- nyugtatja meg a férj — neked gyönyörű lábad I van. NEVETŐ ROVAT
