Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1929 (29. évfolyam, 1-104. szám)

1929-05-18 / 40. szám

A Helyi Értesítő melléklete

— Megállj, te ember, még az adót is e'engedam, ha azt a szépszavu madarat nekem adod, ami nálad van.

— Hát én azt is megtehetem, — mondta lee eszke- dcen a bojtár. Azzal eleresztette a kiincset, betoppant a szobába, kinyitotta a tarisznyáját s huss! kiröpült belőle a varjú.

— Enyje, te csiribiri ember! — vörösödött el mérgében a király s kihesssgette az aranygombos bottal a varjut az ablakon. — Hát bolondnak nézel te engean? Hát azt hiszed, nem tudok én különbséget tenni a rigó meg a varjú között?

— Azt én egy szóval se mondom, — biccentett a bojtár. — Csakhogy ezt a varjut .mégis kár volt kihajkurászni, mert ez dorozsmai varjú volt, Dorozs- mán pedig úgy fütyül a varjú, mint másfelé a rigó,

— No, azt szeretném én hallani! — csapott a bojtár vállára a király. — Meg is mondom, hogy a színem elé ne kerüljetek többet, míg fütyülő varjut nem hoztok!

— Ezt add már Írásban, uram király, -- borulí

térdre a bojtár, — máskép el nem hiszik nekem otthon, hogy ilyen bölcs parancsot adtál.

Szép holdvilágon vígan ballagott haza a dorozsmai bíró. Vitje a tarisznyájában a nagy pecsétes Írást, hogy dorozsmai ember addig a király elé ne kerüljön, mig olyan varjut nem hoz, amelyik úgy fütyül, mint a rigó. S üzengethétett ezután a kincstartó az adóért, mingyárt a király kezeirását tartatták a végrehajtó orra alá:

— Nem találjuk még meg a fütyülő varjut.

Tudom én azt, hogy ha az ember történeti tanulmányt ir, akkor illik idézni a forrást is, amiből merített. Ilyen adótörténeti studiomoknál meg különösen fontos a hitelesség kérdése. Meg is nevezem a forrásomat: Gomborru Hebők Fügedi Mátyásnak hívják, dinnyeesősz a dorozsmai tanyák közt. Nagyon lelkes királypárti hazafi, de ő meg is tudja mondani, miért az.

— Azért kérőm, mert ha mögént lössz király, akkor mögént érvényös lössz a valódilagos adó-szabadság, akit a Mátyás király adott, isten nyugtcssai szögiényt.

\A sütögető sátoroknál

— Korrajz —

Szükség volt a sütögető sátorokra vásár alkalmával nagyon. Ide minden valamire való ember betekintett. A városi ember már csak azért is felkereste a sátrakat, hogy kit és mit lát bennük — már főkép az események irányában. Némelyiknek a pásztorok egyik-másikával volt dolga, pedig azok is ott verődtek ám össze már úgy délfelére s ott mulattak-hetvep- kedtek sátorbontásig is, vagy amíg a pandúrok szét nem rebbentették őket. Ha bármiféle lábas jószág gazdát cserélt, — ha csak egy Fülesről volt is szó — az áldomás el nem maradhatott. Ezt hol az eladó, hol a vevő fél, hol közösen fizették, de mindig a sütögetősátorokban, ahol már fölöstököm időtájra megszólalt 5—6 rezesbanda, de volt ott bőrdudás meg tam- bura banda is. Először csak vendéghivásért szólaltak meg a bandák. A sátorbeli szemfüles menyecskék pedig bukorugrós szoknyában, magas sarkú kordován csizmában vagy mezitlábos, de virágos papucsban csípőre tett kezekkel kiálltak a sátorajtóba s onnan csalogatták be a legényeket, miközben jobbra-balra szívesen kacsintottak is az emberrel, sőt ha úgy kívántatok, csókokat is készséggel és bőségesen cuppan- tottak, kivált tánc közben, az emberek orcájára. Az ilyen nők igazi neve aztán úgy mondatott ki Halason, hogy »szómély.«

De nem is múlt ám el vásár anélkül, hogy a sátor földje verés ne lett volna. A vásár meg a verekedés azonos fogalom volt s ez mindig a sátoroknál zajlott le. Bizony nem volt ritka eset, hogy másnap néhány embert fel kellett tenni a Szent Mihály lovára.

De hát milyen is volt a sütögető sátorokbe'i verekedések megelőző látképe:

A lóvásárban a kocsiból kifogott lovak a kocsi hátuljához kötve eregettek, a lószerszám meg a kocsi

elején, a szénából összegyűrt ülés tetejére volt rakva, egyéb utravalóiíal együtt. A csikóbőrös kulacs is oda volt bedugva s mindezek leteritve subával, szűrrel és pokróccal. Ezek tetején csücsült a kocsipásztor, még pedig szabályszerűen.

Ha a kocsipásztor nem szabályszerűen üldögélt a helyén, hozzá még ha a vakvármegye lekötözte, vagyis elbókolt, biz akkor a kocsi körül hamar hiányosságok keletkeztek. Ez időben még a rendes vásári esetek közé tartozott, hogy a kocsi hátuljához kötött lovak kámforrá válva cseréltek gazdát, sőt még a kocsirúd is eltűnt.

Hogy ilyesmi meg ne történhessék, ezért kellett a kocsipásztornak szabályszerűen üldögélni, ami abból állt, hogy sem előre, sem hátra, hanem oldalvást kellett fordulnia arccal, hogy igy előre-hátra könnyebben tekingethessen, és idejében megláthassa, ha valaki a kocsira akar feltenni valamit — vagy le akar onnan valamit emelni.

Azt is tudnia kellett a kocsipásztornak, hogy ha a vásár valamelyik pontján zsivaj támad, oda el ne bámuljon, mert olyankor esik meg a hiba leghamarabb.

Ilyen zsivaj támadás a délkörüli órákban elkerülhetetlen volt a sütögető sátoroknál.

Idáig nem is igen esett hiba a kocsik körül, mert mindig ott somfordáit a kerületi komiszáros — Péter Pál uram. 5—6 hadnagyával (a pandúrok későbbi elnevezése.) De ezek is csak addig ügyeltek itt a vásári rendre, amig a sütögető sátorokban a rezesbanda vig muzsika hangjai mellett a kurjongatás »Ej! haj! Sohse halunk meg!« el nem kezdődött. Mikor meg a sátorponyva tetején apró, utóbb nagyobb- nagyobb bökdösések lettek láthatók, mintha csak I alulról ökör szarvak nyomkodnák a ponyva tetejét, —