Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1929 (29. évfolyam, 1-104. szám)

1929-05-18 / 40. szám

A Helyi Értesítő melléklete

A dorozsmai varjú

Irta: MÓRA FERENC.

Tisztelet-becsület a mai világbeli pénzügyminisztereknek, de azért a kényszerkölcsönt mégse ők találták ki. Ismerte azt már Mátyás király is, akiről irva vagyon, hogy amikor tovább nyújtózott, mint ameddig a takarója ért (szép magyarán, mikor »a költségvetési hitel kimerült«), a következő levelet intézte a budai polgárokhoz:

— Jóreggelt polgárok! Ha holnap ilyenkorig be nem fizettek negyvenezer aranyforintot a királyi kincstárba, mindnyájatoknak elüttetsm a fejét. Mátyás.

Ez egészen hiteles dolog, benne van a Tóth Béla Magyar Anekdótakincs-ében is, már pedig az igen komoly történeti kútfő.

Persze azért annak is van hiányossága. Például még Tóth Béla se tudta, hogy valóságos körrendelet volt ez a levél s megkapta azt nemcsak Buda, hanem Dorozsma is. Persze Dorozsmaiéi nem kívánt negyvenezer aranyforintot a király, hanem csak negyvenet. De hát ez igen mindegy volt, mert a kunok nem fizették meg a negyvenet se.

No nyargalt is mingyárt valami királyi fittyfiritty a dorozsmaiakhoz:

— Azt parancsolja a király, hogy azonnal induljon hozzá a dorozsmai biró, mert beszélni akar a fejével. De ha az adót nem viszi, akkor legyen rá elkészülve hogy feje nélkül érkezik vissza.

Azzal a staféta elporzott, a dorozsmai biró pedig a földhöz pukkantotta a birósüveget.

Eb lesz Dorozsmán biró, nem én! Keressetek a süvegbe más embert, mert én nem adom érié a fejemet.

Kapta a kisbiró a süveget, bekopogtatott vele minden háznál. De bizony senki se akarta beledugni a fejét, bujkált előle minden okos ember, ki padlásra, ki szénakazalba. (Ez volt az utolsó eset Magyarországon, mikor senki se akart hivatalt vállalni.)

Utoljára aztán talált a kisbiró a faluvégene gy bojtárlegényt, aki nem szaladt el a süveg elől. Hasmánt hevert a szép kövér gyepen s fütyörészeít hegyesen, mint hajnalban a rigó.

— No, Gergő öcsém, — toppant eléje a kisbiró, — te vagy az, akit én keresek. Téged az isten (s dorozsmai bírónak teremtett.

— Már mért teremtelt volna? — táltotta el a száját a legényke.

— Azért, mert ilyen szépen tudsz fütyülni. Most az a törvény Dorozsmán, hogy azt választják bírónak, aki legszebben fütyül.

— Hát ez szép törvény, — nyugtatta be’e a fiú a fejét a süvegbe, — csak azt szeretném már tudni, mi lesz az én hivatalom?

— Kerek e világon semmi egyéb, csak hogy hordoznod kell a süveget és fütyülnöd benne napszámra. Most pedig szedd a tenyeredbe a lábad, ugorj fel Buda várába a királyhoz, mert nagyon szeretne veled megismerkedni.

— Én is ővele, — bólintott rá a bojtár jókedvűen, azzal a nyakába akasztotta a tarisznyáját s meg se állt, még a budai vár tövében nem kocogott.

Azaz, hogy ott már nem nagyon kocogott, mert egy öreg varjut látott tollászkodni a kökény-bokrok alatt s egyszerre meglassította a menést.

— No, ezt megfogjuk, — kapta le a birósüveget s hirtelen ráborította a madárra. — Gyere varjú, a tarisznyába, ne mondják a dorozsmaiak, hogy semmit se vittem nekik Budáról.

Azzal betarisznyázta a varjut s most már csakugyan meg se állt addig, mig a várkapu ajtónáUója keresztbe nem fektette előtte a dárdát.

— Hé, ki vagy, mit akarsz?

— Én bizony maga a dorozsmai biró vagyok, — mondta kevélyea a bojtár, —• s a királyhoz törekszem, mert tiszteltetek, hogy szeretne velem megismerkedni.

— Bizonyosan az adót hozza a tarisznyában, — súgtak össze az udvari cselédek s bevezették a dorozsmai legényt a király madaras szobájába.

Mert tudnivaló, hogy az a király, aki annyi költőt tartott az udvarában, a szépszavu madarakat is nagyon szerette. Most is tele volt a két válla esizzel, pintyő- vel; a tenyerében meg valami külső országbeli sármány-madár árulja az aranyat, a török császár ajándéka.

— Szép jóestét adjon az úristen! — billent be az ajtón a dorozsmai deputátus s mingyárt megkérdezte a madaras embert, merre tartózkodik most a király.

— Én vagyok, — szögezte rá szigorú két szemét a madaras ember. — Hát te ki fia-esikaja vagy?

— Ugyan ugy-e? Hát csakugyan kelmed az? — mosolyodott el barátságosan a bojtár. — Lám, hát majd meg nem ismertem. No, én meg a doroTsmaii biró vagyok.

— Úgy? Te vagy az a hires? — rebbeatette pl magától Mátyás haragosan a madarakat. — Hát mért nem küldtéíek be az adót idejében?

— Micsoda? — es. óválta meg a biró a birósüveget. — Hát még most se ért ide? Pedig mink ugyancsak biztattuk, hogy eredj adó Budára, eredj!

Ez az együgyű tréfa aztán igazán kihozta a sodrából a királyt. Fölemelte az aranygombos botját, hogy a nyaka közé szedjen vele a suhancnak, csakhogy az megneszelte a szándékát s akkorra kiugrott a szobából. De nemcsak kiugrott, hanem a kilincset is úgy megkapta a két markával, hogy Mátyás ki nem birt szaladni utána, akárhogy rángatta az ajtót.

— Eressz ki, te hófic! — kiálitotta bosszúsan is, meg nevetve is, mert mulattatta, a iegény együ- gyüsége.

— Nem addig, még a botját ki nem adja kend, mert még bolondjában valami kárt tehetne véé bennem! — alkudott a dorozsmai biró s olyan fütyülést csapott nagy jókedvében, hogy a budai hegyek rigói mind oda füleltek.

Magának a királynak is egyszerre elvette a füttyszó a haragját. Azt hitte, valami ritka madár s megbékítve kiáltott ki az ajtó mögül: