Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1928 (28. évfolyam, 1-104. szám)
1928-04-07 / 28. szám
április 7 Kiskunhalas Helyi Értesítője 11 Nagyczirok a „Dübörgődben... Irta: SZALAY LÁSZLÓ SOMLYÓ ZOLTÁN; VÉRES MfiDHRftR n bánat jött és a szivemből sok vért követelt. És sötét lett s a gyors idő csak telt csak egyre telt. S én vártam, — mig a láb futott és sebes lett a szív — hogy lessz-e majdan boldogság s ha lessz, majd merre hiv? 5 az erdőszélen, hol a lomb hüs árnyat tereget, csak most tudom, hogy sokat sírtam, de nem eleget. H bánat volt a föld, a viz, a só és a kenyér. Csak bánattal fizetett engem sorsom mindenér. *. Es jött a gond, oly ébren a lépésem után, — (a sűrű erdőt kikerülnöm kellett volna tán ? . . .) a fák kemény tobozt vetettek lábaim alá s a szám rideg kérgüket érte hosszan csókold . .. ... Álmodtam hajdan szépeket. Hmit ma látok : rut. Szivek : a bánat s gond útja orvul alátok fut. És kaptok szörnyű kereket, mely lángtul izzva jár. És nincs menekvés, nincsen ut, mely visszahozna már ’ . . . Ó sorsom, mért nem mondtad ezt előre énnekem? Ma nem lenne ily keserű, sötét az énekem, Mért engedted szivem húsára, amely felfakadf, a bánatot s a gondot: e két véres madarat ? ... Ama nevezetes pandurhadnagy* ról lesz szó, akit a krónikás már a közelmúltban is megszellőztetett... Olyan kötésű ember volt ó, aki a számadó Csilás szamarát átalha* jíntó a fején heti eleségestől ; s a díjbírkózót úgy dobta az ivó kár« mentőjéhez, hogy az röptében kő* rősztültőrve a léckerítésen, a sőntés közepére pottyant . . . Sőt, hogy többet ne mondjak, ő volt az, aki a bajai útban a rézhalmí nagy* úsztató jegét kőrősztülcsuszta 1 . . . Megint egyszer Kőtőnyben erdőt irtatott s mikor a napszámosokhoz érve látta, hogy minő semminek se hívják munkát végeztek, éktelen dühében tővestől rángatta ki a fiatalabb fákat . . . Amellett olyannyira szemrevaló, helyes ember volt, mint azelőtt és azóta a kunságban senki; amiről a százesztendős halasi szülikék beszél* hetnének, akik még ma is a me* nyecskék szemefényét siratják benne. Dalolásban se akadt hozzá mér* hető ... Se a táncban ... A vír* tuskodáson kívül ez a kettő volt az élete s mikor a panduroskodással fölhagyott, tisztára erre a kettőre adta magát, mígnem egy lakodalmi táncban a szónak betüszerintí ér* telmében megszakadt . . . Dehát mindent sorján köll fogni, mert csak úgy takaros a beszéd... Nagyczirok bizonyos Pólya Sán* dór nevű, kezdetben jómódú halasi kun gavallérral pajtáskodott . . . Ez a Pólya Sándor is olyan bika* erejű, dallíkózó menyecskés pajkos volt, akár a Nagyczirok . . . Együtt rakták a rossz fát a tűzre s amikor már nem tudtak sehogyan se a bőrűkbe férni, főicsaptak vírtusko* dásból pandúrnak . . . így jutottak kalandhoz, veszély* hez, fáradsághoz, mert betyár, akit hajkurászní, akivel ősszelővőldőzni, s akivel ölre menni lehetett, csel* lengett abban a2 időben éppen elegendő a buckás kunságban . . . Hajkurászták hát pazar jókedvvel a betyárokat, — de azok viszont a maguk részéről nem fogták föl ilyen kedélyesen a dolgot . . . — A ménkű durranna beléjük, — csikorogták a szegénylegények — jómódú gazdafi mind a kettő, nincsenek rászorulva. — mégis fői* csaptak vármegye kopójának 1.. . Egyszer a balotaí buckásban, Sas* heverő körül, megpillantottak va* lamí szerencsétlen lovasbetyárt a Baksí Gyuri bandájából . . . Nosza utána . . . Addig szorongatták, míg végűi a Zseni Móric tagján, megnyomták a mérgesi pusztában . . . Hátraláncolták a kezeit, kápához kötözték pórázra és vitték a kerü* letí börtönbe, Félegyházára .. . Idáig minden egyenes . . . Csak* hogy ám akadt valaki, aki hama* rost besúgta Baksi Gyurinak az esetet . . . Még azt is, hogy a két hadnagy már útban is van a cimboráival Félegyházára 1 . . . — Hujnye, az apád Nagyczí* rok 1 . .. Baski Gyuri azonnal lóra pattant ötödmagával . . . A két hannagy meg a szanki bírónál lenyergelt, oszt vacsorához ült . . . Baski Gyuríék meg, dombokat, völgyeket átnyargalva, gyűttek táj* tékzó paripákon .. . Ahogy a két hannagy vacsorázik egyszer csak berúgják ám az ajtót és rájuk mered őt puskacső . , . — Halál fia, aki mozdul 1 . . , A két pandurhannagynak kiesett a kezéből a bicska . . . — No, híresek, - kezdte Baski Gyuri, — kelbe zsiványpecsenye ?... Azok csak néztek . . . Hol egy* másra, hol a betyárokra . . . — Az apád Baski Gyuri 1 . . . — Hát tudjátok, — folytatta Baski Gyuri — kisülhetne a két szeme tek 1. . . Gazda létetekre főicsapni hitvány kopónak 1 . . . Azok csak hallgattak, vőrősödve... — Még ha szegény emberek volnátok 1... De igy 1 ? ... És kíkőpőttt Baski Gyuri... — Nem akarlak bennőtőket le* puskáztatní, mert drága a por meg az ólom... De ha parolát nem adtok, hogy amint beértek Halasra, rögvest leszereltek és fölveszitek a polgári gúnyát, hát van itt az ud* varon egy öreg eperfa, egy órán belül lógni fogtok rajta 1... — Hujnye az apád Baski Gyuri 1 Nem volt mit tenni... Fólcsap* tak ... Parolát adtak, hogy amint beérnek Halasra, azonnal kivet* köznek... Aztán áldomást ittak ... Mulat* tak pirkadásíg, miközben hol a Nagyczirok ült a Baski Gyuri ölébe, hol megfordítva . .. Mert a parola után a fegyverek sutba kerültek... * A „Dübörgő“ valamikor 1680=ban épült. Legalább ez a szám van az ivó mestergerendájára vésve . . . Azonkívül némi fokos* meg balta* nyomok, késdöfések meg belelótt golyók ékesítik a megfeketedett, meghajlott jegenye=tőrzset... Mondják az öregek, hogy temetőt töltene meg azoknak a száma, aki* két a Dübörgő ivójában barátságos borozgatás közben, az érvelések hevében agyoncsaptak ... Ebben a nevezetes csárdában vitte véghez Nagyczirok többnyire száz gyertyaláng fénye mellett nagyszerű mulatozásait. S a nótába meg a táncban bizonyos Révész nevű cimborája volt a jobbkeze ... Mert más nem ért föl vele. Ennek is inkább csak olyan lógós minis* tráns szerepe volt mellette, hogy annál dífínyósabb legyen a parádé. A banda játszott de csak suty* tyomba, halkan, mintha nem is annyira fizetség, mint inkább verés dukálna ki érte ... Mert azt, aki megnyomta a vonót, vagy nagyob* bat szusszantott a sípba, magához intette Czírok és pofonverte ... — Vagy te mulatsz, vagy én, — mondotta aztán megneheztelve. Az ablakokat megszálta a nép. Leginkább a fehérlábú menyecskék nyája. Akikben sok volt a huncut* ság meg a kívácsíság, meg még a kíváncsiság láza, — s akik akadozó, pihegő lélekzéssel, önfeledt mosoly* lyal nyelték Nagyczirok nótáit... Hej, sok siheder asszonyt nadrá* goltak meg akkortájt Czirokér’,... De megérte 1.,. Még a vizes boro* gatást is megéri, — mondták azok, akik tapasztalatból beszéltek. Koromfekete haja volt... Oszt mint a kacsérfarok, gyűrűs... Nagy, díóbarna, szomorú szeme, amit csak olykor, ha fölvetett... De ha asz* szonyra nézett, annak az asszony* nak megzsibzadtak a gömbölyű térdei és kezes báránya lett Nagy* czirok tekintetének ... Volt, aki azt mondta, — termé* szetesen a hevesebbje — hogy akar a pokolba is elmenne vele ... Mert, hej, — sőtétverem volt már akkor is a szerelem 1... Félkaron könyökölt az asztalra ... Busan, mint ha lelkén valami bánat rágódna ... Mintha a telt keblű, gömbölyű térdű menyecskék sely* mes nyájánek híjjá esett volna .. . Elbítangolták volna a legszebbjét... Szemeire húzta a darutollast. Megrázta rettenetes öklét, intett a cigánynak, — aztán maga elé nézve, kieresztette a hangját csöndes fej* csóválással: „De ki tudnám panaszolni ma= [gamat.“ Búgott a baritonja, akar az or* gona. Betöltötte a Dübörgőt, lökte a falait, megzízzentette az ablakokat. Olyan volt ez a dalban dübörgő sóhajtás, mint a keletkező vihar ... Utána csönd... Halálos némaság... Két lélekzet«kőz ... A lélek erőgyüj* tése egy még megrázóbban zuduló zokogás kírobbantására ... „Ha valaki meghallgatná szavamat.“ De itt már Révész is hathatósan közbevágott, tenorból felső terccel kísérve Czírokot... Ölelte, csókolta, — hol lökte, hol meg szorongatta, babusgatta egy* mást a hangjuk, — mint mikor éhes szerelmesek, titokban nem szabad játékot űznek . . . A menyecskéknek az ablak alatt rózsák gyulladtak anélkül is rózsás arcukon; mint csillagok a csillagos égen . . . S mintha patyolat testőket szellő módjára, lágyan suhanó lát* hatatlan kéz csiklandozná végig, kacagott a leikők . . . Azok meg ott benn még jobban belefekűdtek: „Minden búmat, bánatomat [kisírnám, Hej, de mikor, senkise halb [gat énrám lu Mikor megelégelték a nótát, meg borból is volt már bennök vagy hatvan csöpp, odaszólt Nagyczirok Révésznek: — Eridj már, oszt invitálj be egy pár menyecskét 1 . . . Révész kíballágott és beterelje maga előtt a két legszebbet . . . Megbújtak az ívó sőtétes sarká* ban, lesütve szemeiket, mint akik tudják, hogy tilosba tévedtek, — csak néha néztek félénk bátorság* gal Czírokkal farkasszemet. .. Az meg csak mosolygott fölé* nyesen, szemrevételezve a vendé* get . . . Aztán fölállt, kihúzta magát félrecsapta a fején, a darutollat, őssze*visszaverdeste rézsarkantyuít és odaszólt a cigánynak: „Amely legény szerette a táncot, Jászberényben zörgeti a láncot.* Aztán benyúlt az ellenzőjébe, hó* fehér selyemkendőt húzott elő és megpattogtatta a csücskénél fogva : — Ihol a keszkenőm 1... Az viszi el a kebelében, akinek érdé* mesebb a tánca 1 .... Azzal már hozzá is fogott, rakta, de elsőbb csak úgy magánost, mintha a pádímentum célszerűségét próbálgatná . . . Csak úgy csicseregtek a sarkan* tyui, mint szerelmes májusban a madarak ... A hegedű, cimbalom irigykedve kísérte . .. Egyszer aztán elkapta az egyik piruló menyecskét: — Rajtad kezdem, mert benned a bízodalmam, — súgta a fülébe... Járták még akkor is, mikor a bakter álmosan éjfélt dudált ... A másikat meg Révész pörgette . . . Cziroknak kivirágzóit a kedve, beledalolt a muzsikába: „Olyan szúrós minden ága, Nem állja a madár lába.“ De csak mindig azzal az eggyel táncolt, még hajnal pirkadásán is, akivel elkezdte . . . A cigánynak nem volt megái* lása . . . S a prímás, aki már holtra fáradt és címeres gazember volt, elkezdte szándékosan tépni a hu* rókát, még csak az utolsó is el nem szakadt, — mire leült inni . . . Nagyczirok meg a szépasszony* nyal csak járta, rakta, cifrázta, ko* pogtatta, mintha az elején volná* nak . . . Egyszer csak, de még úgy fa* hegyben állhatott a nap, a pikulás is lecsapta a píkulát és kiment, azt mondja, vért hányni 1 . . . — Nem baj, — mondta Nagy* czírok, — itt van még a címbal* mos és már hortyogott is 1 . . . Nagycírok főikacagott: — Az ántíját, hát így vagyunk?1. A menyecske is kacagott, akar a búgó galamb . . . Czírok benyúlt az ellenzőbe, elő* húzta a selyemkendőt és becsusz* tatta a menyecske keblébe . . . Az* tán a fűiébe súgta: — Harapós*e a kutyátok ? — Láncon van . .. — Hát az édesanyád ? ... Az is láncon van ? . . . — Nem . . . Az a tanyán van... — Hát csak egyedül vagy ? . . . — Hát . . . — No, ne busulj 1 . . . Este ott leszek én, oszt vigyázok rád 1..,
