Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1928 (28. évfolyam, 1-104. szám)

1928-04-07 / 28. szám

6

Kiskunhalas Helyi Értesítője

április 7

BÁCSKÁBAN FELBUKKANT EGY Éí^DEKES LENGYEL TRpNASPIF^ÁNS

■------r~>*jrwc^=3>-----E

gy kelebiai asztalos feleségének trónkövetelési kilátásai vannak — Egyelőre százhúszezer holdját keresi Boryslawsky Ida, utána pedig a lengyel koronát — A Vatikán és a varsói magyar követség keresi a Boryslawsky-családfát

Szegénynek született és ha a szerencse kedvez neki, királyi koronával a fején fog meghalni

— Kiküldött munkatársunktól —

Az élet nehéz. Tele van küzdelmekkel, harcokkal, apró marakodásokkal. Az ember sohasem tudja, mit eszik holnap és milyen sors vár rá holnapután. A küzdelmek nehéz kölöncével vagyunk teleag» gatva valamennyien. Az életén min» denki segíteni szeretne. Meg is próbálják. Ki sorsjegyet vesz, ki meg gazdagon megnősül. A vágy, az örök, mint maga az emberiség. Hajsza a jólétért.

Az alábbi eset is egy rendkívüli dolgot sorol fel. Egy szerencsés életét, akihez úgy futott hozzá a szerencse. Az ölébe hullt. Csak le kell hajolnia érte.

Körülbelül nyolc-tíz napja terjedt el a hire, hogy egy közepes polgári sorban élő kelebiai asztalos mester felesége rengeteg vagyont örökölt Lengyelországban és kiderült, hogy családja a legelőkelőbb lengyel hercegek egyike. A hir szállt mindig tovább. Szájróbszájra adták tovább az emberek. Az eset körülményei igen érdekeseknek látszottak és ezért lapunk munkatársa kiutazott Kele- biára és az ügyről a következő, részleteiben szenzációs tudósítással számol be.

„ Kelebián nem nehéz rátalálni Ökrös Gyula asztalos mester sze» rény műhelyére. Ott húzódik meg néhány üzlet szomszédságában a vasúttól a faluba vezető utón. A műhelyben egy inas kerékpárt tisztit. Távolabb a homályban egy férfi és egy nő alak. Megközelítem őket. Bemutatkozom. Ők is. Kicsit meg vannak lepődve. Elmondom nekik, hogy az örökség ügyében jövök. Egyelőre csak igy, óvatosan árulom el magam. Megcsillan a szemük.

— Hol teccett hallani? Talán van már valami hir?

Megnyugtatom őket, hogyhát igen, de mindenekelőtt tőlük szeretném hallani a hir megerősítését és hitelesítését.

Nagy készséggel állnak rögtön rendelkezésemre. Látszik rajtuk, hogy szeretnek a dologról beszélgetni. Előjönnek a homályos sarokból. Egészen az ablak elé. Elől az asz- szony jön. utána a férje. Most bejön egy férfi, nyilván egy vevő, aki megrendelést hoz. Az asztalos rászól.

— lessék talán később, most nagyon fontos ügyünk van. — És amikor az illető kimegy, fontoskodva fordul felém.

— Elküldtem. Teccik tudni nem akarunk erről az előkelő dologról egyszerű emberek előtt beszélni. Kü lönben a feleségem is nagyon szeretne már innen szabadulni. Mégis teccik tudni a rangja sem engedi már meg nékie. így mondja: „NÉKIE.“

Végre is rátérünk a tárgyra. Az asszony is megszólal. Először hallom a hangját, mióta itt vagyok, ügy látszik idáig mustrált, hogy vájjon megengedje a rangja. Hogy nyilatkozzon. Az asszony rögtön át is veszi a szót. Ettől kezdve már jóformán csak ő beszél. Egész végig.

Iratokat szortiroz ki az asztalon. Es kezdődik.

— Nem is gondoltunk semmire, éltük az egyszerű életünket, mig néhány hónappal ezelőtt a kezünkbe került a „Kassai Napló“ egyik száma, amelyben megirták, hogy a lengyel kormány 120 ezer hold földet bérbeadott, mert a birtok tulajdonjoga örökösök hiányában az államra szállt át. Ez a birtok pedig a Boryslawsky-család birtoka volt. Ez ragadta meg kérem a figyelmemet — mondja ökrös Gyuláné sz. Boryslawsky Ida. A család nem halt ki, mert én élek és én vagyok ilyenformán egyedüli örököse a Boryslawsky vagyonnak. Most tehát ennek a megszerzése egyik legfőbb gondom.

— Gondunk — igazítja helyre a férj.

Ezután a kedves kis közbeszólás után folytatja az asszony.

— Mindent elkövettem, hogy a kérdés tisztázódjon. A származás kétségtelen. Nagyapám apja Lengyel« ország felosztása után volt kénytelen hazájából emigrálni. Ketten voltak testvérek. Az egyik Lengyelország osztrák részébe költözött, ott kolostorba lépett és idővel a zárdában vezető rangba is került. A másik, akinek egyenes ágú leszármazottja vagyok, Magyarországba jött és itt fia az én nagyapám Szentes városának szolgálatába lépett és mint szentesi városi számvevő halt meg.

— Az apám már Dorozsmán la« kott és én is ott születtem. Bizo« nyosan tudom, hogy ma már élő Boryslawsky rajtam kívül nincs.

— Ezeknek az adatoknak és csa» ládi irományoknak a birtokában kezdtem hozzá jogos igényeim ér* vényesitéséhez. Először Krasnapolja- nába írtam, ahol családunk lakott, de onnan választ nem kaptam. Ekkor Írtam a varsói mayyar követséghez, ahonnan a következő levelet kaptam. Mutatja.

„A varsói magyar követségtől. Ökrös Gyuláné Boryslawsky Ida úrnőnek. Ügyét nyilvántartásba vettük. Az ügyet napirenden tartjuk. Dátum. Béldy követségi titkár.“

— Azóta más értesítést még nem kaptam. Személyesen eljártam a budapesti érseki helytartóságon, hogy esetleg a Vatikán utján ku= tassanak elhalt szerzetesapát rokonom után nem maradt-e valami irat vagy végrendelet, amely megköny- nyitené a helyzetemet az ügy kinyomozásában. A helytartóságon is megígérték a közbenjárást, „nemkü lömben József főherceg Őfensége irodájában is, ahol szintén fönt» jártam.

— A dolog azonban késik, már nagyon türelmetlenül várom az eredményt. A birtok az végre is kétségtelen, hogy engem illet meg jog« szerint, aminthogy az is hétségtelen, hogy én vagyok az egyedüli örökös. Lengyelország felszabadulása folytán pedig az akkori emigránsok, illetve utódaik is visszaszerezték igényeiket. Én nagyon remélem, hogy ez sikerülni is fog. Egyelőre ez a legfontosabb.

Itt elhallgat a jövendőbeli nábob« birtokos, de csak néhány pillanatra. Mert rögtön belekezd mondanivalóinak szenzációs részeibe.

— Azután, ha a birtok már meglesz — mondja — jön a trón ügye.

A kis enyvszagu műhelyt különös levegő üli meg. Az ember azt hinné, eszelőssel áll szemben, ha nem a leghatározottabb hangon be« szélne. Furcsán nézek rá. Észreveszi. Rögtön kisegít a zavarból.

— Igen, — folytatja — igényem a lengyel trónra. Miért csodálko* zik ? Biztosítom most itt a trón várományosát, hogy bár tudom, hogy a filozófia a csodálkozással kezdődik, mégsem csodálkozom. Nem tehetek róla. Én már ilyen vagyok. Ő mosolyog. És rögtön hozzáteszi.

— Én csak úgy gondoltam, hogy nagyon különösnek tartja, amit itt mondok. Es belekezd.

— Nem mese, hanem történelmi valóság. A nagyapám sokszor mondta, hogy igényünk van a lengyel trónra. Ennek érvényesítésére persze gondolni sem lehetett az ország felosztása idején. A családunk ősrégi hercegi család. Az idők folyamán nősülések révén rokonságba került csaknem valamennyi főnemesi családdal. A trónigényünk a lengyel királyságra megvan, mert az orosz cár is tárgyalt a felosztás előtt ebben az ügyben egyik ősömmel és a lengyel nemesség is kész lett volna bármikor őt királlyá választani. A lengyel történelmi tradíció egyenesen megköveteli, hogy Boryslawsky üljön a lengyel trónon.

— Nem vagyok hiú — folytatja

— és amikor a trónt fogom köve» telni, elsősorban a haza érdeke fog vezetni.

— Miért nem viselték a hercegi címet itt is ? — kérdezem.-- A nagyapám nem akarta. Csak a lovagi címet használta, amely szintén megillette.

— És ön ? — kérdem szinte félve.

— Itt ebben a faluban — mondja elfogódva. — Hogy jönne az ki.

Megemlítem a trónaspiránsnak, hogy Lengyelországban ma nincs talaja a királynak legalább egye« lőre.

— Az nem tesz semmit — feleli— Amikor egy olyan trónkövetelő jön, akinek talaja van a népben és a felsőbb körökben is, akkor az bátran jöhet.

Nem felelek neki. Igaza van. Állás« pont dolga. Csak enyhén jegyzem meg.

— No de egyelőre inkább a saját 120 ezer holdas talaja érdekli inkább nemde ?

— Egyelőre, — mondja — de azután a trón.

Egy fanatikus trónkövetelő.

Mesterházy Ambrus.

faggyá kinevezett fallsz e\rény

Vajda Ignác hétszemélynöknek sok baja volt inasaival. Egyik a szemrevaló belső frájjal barátkozott össze, másik borospincéjét dézs* málta meg. így elhatározta, hogy átporoszkált sárgáin komasógorság* ban levő barátjához, Farkas László uramhoz Gőcsejországba. Azzal sze» reztet magának valamilyen jóképű legényt, akin még nem fogott a városi élet romlottsága. Nem is kellett sokáig keresgélnie, akadt a hepe»hupás vidéken elég legény, aki városhelyre igyekezett. Még át sem kellett járnia Barabásszeg, Győrfíszeg, Kustánszeg, Paízsszeg, Rózsaszeg, Gőcsejország szeges fal« vait sem. Vajda Ignác uram élesen látó szeme nyomban belekapaszko* dott Farkas uram majorgazdájának Gábor fiába. A göcseji állapotokhoz képest elég célszerű legénynek lát» szott Gábor gyerek. Arcának bamba tekintetét majd leszedi a városi élet ábrázatáról.

Gábort nyomban magával is hozta ruganyos csézáján Sümegre. Batyuja elfért a kőtőfékek társaságában a kocsiülés alatt. Ahogy esti szűrkű» letre hazaverődtek, a hétszemélynök maga mutatta meg Gábor inasnak tanyázó helyét. Kertre néző, folyó» sóból elrekesztett odú volt az inas» szoba, ahol falíszekrényen, ágyon kívül szék és kisasztal szorongott, melyről szinte levilágított a fiókos tükrös. Vajda uram betaszítva az ajtót, botjával a szemben álló fali« szekrényre mutatva, megszólalt:

— Ez a szobád, itt alszol Gábor fiam 1 Csak jól ügyeskedjél 1

Nem is volt panasza Vajda lg» nác uramnak inasára. Már az első nap megtanulta, hogyan kell lető* rülgetni a könyvtár polcán a sze* szesüvegeket, amelyekben tüzes* testű békák, ezüstös fényű kígyók, gyíkok nyújtózkodtak. Nem is fo» gyott ki a hétszemélynök urból a dicsekvő szó. amikor Gábor inasról mesélgetett táblabíró barátainak.

De a negyedik nap reggelén — töredelmes ábrázattal — kopogta» tott be Gábor inas és felmondta a szolgálatot.

— Itt akarsz hagyni, Gábor fiam 1 Aztán miért ? Hiszen egy pörülő szót sem hallottál tőlem 1

— Megkővetem a nagyságos urat 1 Édesanyám ölében se volt ennél jobb sorom 1 De testem nem bírja az állva alvást a szekrényben 1

—y —n.

Egy kereskedőtől megkérdezi a kis fia :

— Mondd papa, mi a külőmb« ség a kölcsön és az ajándék között 1

— Csak annyi fiam, hogy az ajándékot nem kell visszaadni.

— És a kölcsönt ?

— Azt vissza kellene adni.