Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1927 (27. évfolyam, 1-105. szám)

1927-12-24 / 103. szám

о

december 24

A BETEG HERMIN

IRTA: ERDŐS RENÉE

__________________ Kiskunhalas Helyi Értesítője

I.

Ma sem tudom, ki volt Henriin, csak azt tudom, hogy valami igen távoli rokonom volt, szép, szőkehaju, muzsikahangu, bájos és rezignált teremtés.

Kétszer láttam életemben. Mind a kétszer ágyban feküdt. Már előbb megtudtam, hogy állandóan ágyban feküdt, mert állandóan beteg volt, de hogy mi baja volt, nem tudtam meg soha, se én, se más.

Emlékszem arra a besőtétített, nagy falusi szobára, ahol Hermín feküdt a slingelt, fehér magasra tornyozott vánkosokon.

Emlékszem, hogy cseresznyepíros selyempaplana volt, ami a jólét és előkelőség képzetét keltette fel agyamban.

"Emlékszem arra is, hogy az ágya mellett egy keskeny faragott asz« talka állott tele könyvekkel.

Es óh, be jól emlékszem, amint Hermín kékárnyéku szemét rám« meresztve kihajolt az ágyból, hogy jobban lásson engem, a kis városi rokont, aki jött hozzá látogatóba.

— Hány éves vagy te? — kér« dezte akkor zenélő hangján, melyet a testi fájdalmak fényesítettek ki ilyen zengővé.

~ Tíz éves vagyok, — mondtam félénken, és valami hirtelen lelki« furdalást éreztem amiatt, hogy tiz» éves vagyok, izmos, bátor és vidám, mint egy vadmacska.

— Tíz éves* vagy ? — kérdezte mégegyszer, mintha nem hinne a saját fülének. — Igen nagy vagy és a hajad is igen nagyi Te magad fésülkődől ?

— Tavaly óta magam, — felel» tem némi önérzettel.

— És a ruhád ? Ki varrta neked ezt a ruhát ? Es miért ilyen feltü» nőt ? Nyaka sincs 1 Most viselik oldalt az ilyen nagy szalagcsokrot ? Ide nem jön divatlap. Anyus azt mondja: minek nekem divatlap, mikor úgysem öltözhetek fel. Tudod te, mióta nem voltam én kinn az ágyból ?

— Nem tudom.

— Nohát jobb is, ha nem mon< dóm meg. En beteg vagyok, azt tudod. En vagyok a beteg Hermín. így hívnak a családban. Pedig tulajdonképpen nem is fáj semmim. Csak nem tudok járni és néha — igen, néha a fejem meg a hátam — a szivem is dobog néha, úgy» hogy majd megfulladok, de ez tulajdonképpen jó. Ez olyan más» forma érzés, mint a többi. Szeretek bort inni, mert akkor míngyárt megjön a szívdobogásom. Es te ?

— En ? — kérdeztem tétován, mert nem tudtam, mit feleljek neki.

— Te, igen. Szoktál te is bort inni 9

— Nem igen. Nem adnak.

— Nekem sem adnak. Pedig ez az egyetlen dolog, amit szeretek. Bort inni — ez jó 1 Ha két pohár bort megiszom, elfelejtem, hogy beteg vagyok. Nem is kívánok egészséges lenni. Hát mi az egész* ség ? Nem igaz ?

Dermedten néztem rá. Hogy mi az egészség ? Mit tudtam én, hogy mi az egészség, aki soha beteg nem voltam ? Csak álltam előtte, félénken, elfogulva és kíváncsian néztem vállára gyűrűző nagy szőke haját és bágyadt, tejszínü arcát a csukott hálóing fodrai fölött.

Szerettem volna megkérdezni, hogy mi történt a lábával ? Mért nem tud járni ?

De nem mertem. Bejött az anyja, az özvegy Berta néni és édeskés mosollyal hajolt le hozzá, hogy kérdezze : mit akar enni uzsonnára ?

JégÉehütőtt tejszínes kávét akart és hozzá vajas tésztát és utána befőttet.

Berta néni alázatosan vette tudó« másul és rohant, hogy kívánságát teljesítse.

Nekem a fülem is kétfelé állt ettől az uraságtól. Ugyan mikor kérdeztek meg engem, hogy mit akarok uzsonnára ? Égy marék aszaltszílva, amit a kötényem zse» bébe dugtam és játék közben meg* ettem, utána egy darab kemény kenyér, mert csak a kemény ke* nyeret szerettem. Tejszínes kávé ? jégbehütve ? Vajastészta és befőtt ? Azt hittem ilyeneket csak a kirá« lyok esznek uzsonnára.

De persze. ITermínék gazdagok 1 Ott van a sok földjük, a sok ők* rűk, ott van a.szőlőhegy, ami az övék 1 S azonkívül vaskereskedésűk is van a szomszéd városban. Mek* kora vaskereskedés 1 Az egész kör* nyék odajár. És Bálint bácsi, a Berta néni fivére délután ott van a boltban, délelőtt pedig a birtokon parancsolgat.

Hermin gazdag, igen ezt már ott* hon hallottam. Meg azt is otthon hal* lottam, hogy a Hermin papája nagy gavallér volt. De mit ér mindez, ha olyan fiatalon meghalt és ha Hermín sohasem tud felkelni az ágyból 1

Mi szegények voltunk, de mind a heten testvérek, egyik zömökebb, vállasabb, mint a másik. Nem is igen törődtek velünk Berta néníék. Nagy kegy és kitüntetés volt, hogy most is meghívtak magukhoz, tudván, hogy ott vagyok, a többi rokonok* nál, Igaz, hogy csík egy délutánra.

Mert mikor a tejszínes kávét megittuk, — nagyon jó volt, meg kell hagyni — s a sütemény el* omlott a számban, bele sem tud* tam harapni, mint a mi otthoni süteményeinkbe — mondom, ahogy az utolsó cseresznyeszemet meg* ettem és kíszűrcsöltem az üveg* tányérka aljából az utolsó csöpp édes szirupot, akkor Berta néni megint bejött és azzal az édes* alázatos mosollyal, amely rám olyan ellenszenvesen hatott, megkérdezte, Hermínt, nem fárasztja*e ki a túl* ságos sokjaeszéd, ami körülbelül azt jelentette hogy most talán már haza is mehetnék.

De Hermín megfogta a kezem és azt mondta :

— Dehogy 1 Csak most fogunk még beszélgetni 1 És várakozólag nézett anyjára, amire az ott hagyott bennünket.

— Látod, te kislány, — mondta, mikor az ajtó becsukódott Berta néni mögött. — Ez az én életem. Tudom, nem irigyled, bárha úgy tartanak, mint egy galambot. De én már mindent unok és néha sír az anyám, napokig nem eszem. Minél inkább sír, annál inkább nem eszem. Egyszer három nap egymásután koplaltam, csakhogy valami másképen legyen, mint ren* desen van. Kell ez az embernek. Mert néha a könyvek is fáraszta* nak. Mikor nem eszem, elhívják az orvost a városból' A Székesít. Is* mered ?

— Nem ismertem.

— Ez a Székesí doktor még fiatal* ember és tudod, nem ír orvosságot soha, még egy egyszerű étvágyger* jesztót, vagy altatót sem. Ez csak jön és kikérdez mindenféléről. És beszél, annyit beszéli Kíváncsi rá, hogy miket álmodom, meg hogy gyér* mekkoromban, amikor még járni tudtam : hogy volt, mint volt. Hát ilyeneket ?

És nem ad orvosságot ? — kér* deztem én csodálkozva.

— Nem ad orvosságot. És azt mondja, ha bízom benne és őszin» tén elmondom neki a titkaimat, akkor meg fogok gyógyulni. Én csak nevetem . . .

— És nem mondasz el neki semmit ?

— Mit mondjak el neki ? Min* dég az apám felől kérdezősködik. Hogy ismertem*e és hogy mit tudok róla ? Tizenötéves voltam, mikor meghalt. Hogy ismerheti valaki az apját tizenötéves korában ? Hát is* mertem úgy, igen, de mit akar tőle ? Hiszen már rég halott 1 Azt hiszi, egy halotton keresztül meg* gyógyíthat engem ?

Én ámulva hallgattam ezt a be* szédet, amit csak félig értettem meg s hogy valamit én is mondjak, megjegyeztem:

—A te apád nagyon szép ember volt és nagy gavallér, hallottam 1

Hermin furcsán nevetett a kis vértelen szájával.

— Már te is hallottad ? Hát még mit hallottál róla ?

— Mást semmit.

— No, ez nem sok". Most is be* szélnek róla, de ezt neked nem kell tudnod. A doktor folyton faggat : mit tudok arról az esetről a Vír* cákdánnyal 1 Hát nem tudok sem* mit. Csak nevetek az erőlködésén. És hogy ki lehetett az, aki orozva rálőtt apára akkor — akkor. — Hát ki volt 1 Mit tudom én ki le* hetett ? Tízenőtéves voltam és apa nemsokkal azután meghalt. Az a lövés — igen — sohasem gyógyult ki belőle. De mit faggat engem a doktor ? Mi közöm nekem ezekhez a dolgokhoz ? Honnan érthettem volna én akkor a felnőttek ügyei* hez ? Az anyám 1 Miért nem kérdi az anyámat ? О legalább beszélne szívesen, ürül, ha beszélhet. Mert még most sem tudja, mint ahogy nem fogja tudni soha, ki lőtt rá apára, ott a Vircák«házban, mikor éppen be akart lépni az ablakon. Mert onnan szedték föl szegényt. No, a szegény Vircák Emmi 1 Azt is messze vitték innen. Bécsben adták férjhez. De ezek mind régi dolgok, régik. Mit gondolsz, hány éves vagyok én ?

— Húsz, — mondtam merészen —»mert valóban annyinak tartottam.

— Oh, te kis csacsi 1 — Nevetett ő hangtalanul, aztán folytatta. — De nem hazudsz te nekem ? Igazán nem hallottá! semmit, otthon a csa* Iádban ? No, áruld el, ha kérlek 1

— De igazán nem, ha mondom.

— Csak azt mondták, hogy szép ember volt és nagy gavallér ? No íszen, ezzel aztán sokat mondtak. De nézz ide, ilyen ember soha még a világon nem volt. Soha, mondom neked. Ha nevetett, ha beszélt, ha engem az ölébe emelt és ringatott, ringatott és úgy du= ruzsoltatta hozzá hangját. — És hozzá az anyám! Hogy, hogy illet* tek ők egymáshoz 1 No, nézz ide, itt van az arcképe, az utolsó. Ke* véssél azelőtt csináltatta, hogy a Vircák Emmi feltűnt a láthatáron.

Ezt mondva, kihúzta fiókját a kis asztalnak, amely ott volt az ágya mellett és kivett belőle egy férfíarcképet ezűstkeretben és mu* tatta felém.

Negyvenesnek látszó, délceg, su* dár szőke férfiú volt, igen választé* kos öltözőiben, hanyagul keresztbe* vetett lábakkal egy széken ült, a fejét kissé félrehajtva, mintha va= lamí zenére figyelne. Szemei átha* tók, kristályosak voltak és valami hideg csillogással néztek a világba.

Akármilyen szép volt is, nekem inkább ellenszenvesnek tetszett és szívemből őrültem, hogy nem az én apám volt.

— Láttad ? — kérdezte Hermín és úgy nézett rám* hogy a szája nyitva volt és a szemében ott volt a vágy, hogy dicsérjem meg a képet.

— Láttam, — mondtam én és zavarodottan néztem rá — csak kár, hogy meghalt.

A beteg Hermín vísszafeküdt párnáira.

— Kár ? — kérdezte. — Mit gon* dőlsz, mi történt volna, ha meg nem hal ? Én nem tudom. De az a Vírcák*lány, az nem hagyott volna neki békét. Itthagyott volna ben* nünket — az anyámat és engem. Olyan ember volt, hogy az akarata

»előtt mindenkinek meg kellett ha* joíní. Anyám mindig sírt akkoriban és csak azt hajtogatta : Árvák ma* radunk, Herminkém, itt hagy ben* nünket, leráz magáról bennünket azért a Vírcákdányért 1 Éjjeleken át ezt sírta a fülemhe, hogy már nem bírtam hallgatni. Milyen rettenetes az, ha egy asszony olyan gyönge és tehetetlen, mint az én anyám volt akkor 1 Már idegessé tett, ha csak megszólalt, már nem bírtam azt a folytonos sopánkodását 1 Ej* jebnappal a fülemben volt. Rette* netes volt 1

— Es amikor meghalt — mond* tam én — képzelem mi volt akkor! Szegény Berta néni!

— Szegény Berta néni — ismé* telte ő s a hangja most, mintha egy kissé gúnyos lett volna. Hogy ismered te az életet! Hát mondjak neked valamit ? Olyan valamit, amitől a doktor megbolondulna örömében, ha neki mondanám meg, mert folyton nyaggat, hogy őszinte legyek hozzá! Hát a mama nem is volt olyan nagyon szerencsétlen akkor, mikor a papa meghalt. Tu* dód mit mondott nekem ? Azt mondta: jobb volt így, Herminkém, jobb volt így ! S ezt nekem mondta, aki úgyis tudtam, már régen, hogy igy jobb volt.

Most elhallgatott a beteg Her* min és eltűnődve nézett fölfelé a plafonra, ahol egy vírágkosár volt festve, amely körül galambok száll* dostak.

— És te mióta vagy beteg ? — kérdeztem egy kis idő múlva, mi* kor már tűrhetetlen és súlyos volt a csönd.

— Én ? — kérdezte, — azóta. A temetésre már nem tudtam elmenni. A lábaim nem mozogtak. És aztán úgy beleszoktam ebbe. Nem mo* zogni, feküdni — igen, ez jó. Minek más. Minek több ? Az anyám elé* gedett, mondhatnám boldog és azt hiszem, nekem is jobb igy, hogy a Vírcák=leány terve nem sikerült.

hlhallgatott s én zavartan bámul* tam rá. Súlyos dolgok voltak ezek az én szeleburdi fejemnek, érthetet* len dolgok és mert nem akartam butának látszani, inkább nem szól* tam rá semmit.

Kis idő múlva megint megszólalt.

— Meddig maradsz Károly bá* csíéknál. Hány hétig ?

— Csak két napig, — mondtam én — haza kell mennem, nem en* gednek tovább itt maradni. Azt mondják, elromlok nagyon, ha a rokonok is dédelgetnek. Úgyis rossz gyerek vagyok.-- Rossz ? — kérdezte kíváncsian — mi az a rossz ?

— Nem akarok szót fogadni a nagyoknak. Nem akarom viselni az ócska cipőimet. Mindig a leg« szebb ruhámat akarom felvenni és ha vendégek vannak, nem tudok egy helyben rendesen ülni és nem is beszélek okosan, ha valaki idegen jön a házba.