Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1927 (27. évfolyam, 1-105. szám)
1927-12-24 / 103. szám
december 24 Kiskunhalas Helyi Éríesitóje 21 — Ezt modják ? — kérdezte és nagyon mulatságosnak találhatta az •esetet, mert nevetett hozzá. — Ezt mondják. — jaj, de nagyszerű 1 Hogy ezek az elmaradt szülők hogyan akarják nevelni a gyerekeiket 1 — Téged nem így neveltek ? — kérdeztem. — Nem, engem nem 1 Aztán a mamai Bánta is ő, hogy hogyan ülők az asztalnál és miket mondok 1 Látott is ő engem 1 О csak a pa« pát látta. És hogy kire néz és ki» vei beszél ? És miért jött haza ké* són vacsorázni ? És mitől olyan jókedvű ? És mért csillog a szeme ? És a Vírcákdány, meg megint csak a Vírcákdány. Ez volt az én gyér» mekkorom, amire emlékezni tudok. — De azelőtt, amig a Vírcák»iány nem jött és míg kisebb voltál ? — Azelőtt is csak úgy volt. A papának az ebédje, a papának az ingei — hogy a városban kell őket mosatni, mert itt a falun nem tud» ják eléggé kifényesíteni. És mindig együtt ketten és én mindig magam» ban a pesztrával. A papa későn ébred föl — ne kiabáljak reggel a kávé után 1 Ha éhes vagyok, men» jek ki a konyhába és kérjek ott reggelit. És ha a ruháim elszakad» tak, a peszti’ának kellett szólni, vegyenek újat. És csak a papa, mindig csak a papa. — De aztán máskép lett. — Aztán később igen 1 A papa egy nap bejött a szobámba, meg» nézett, ahogy ültem egy rossz ba* bával a kezemben és táncoltattam, megállt előttem és azt mondta: Herminkám, hadd lássam csak a szemed ? Es nézte a szemem és nézte sokáig, egészen addig, mig én csak el nem kezdtem sírni. És ebből ő megértette, hogy én sokat vagyok egyedül magamban. Meg» nézte a copfom végén a szalagot s mikor látta, hogy ócska és gyűrött, abból megértette, hogy velem nem törődik senki. Es akkor fölemelt magához, megcsókolt és azt mondta: Szegény kis bogaram! És azt mondta: Pedig a te szemed égé* szén olyan, mint a boldogult anyámé volt. Es ettől fogva jó dolgom lett. Szabad volt köztük lennem. Az anyám is szeretett. Igen, ettől fogva jó dolgoín volt. Egészen a Vircákdányig. Akkor. Nem beszélt tovább és én is hallgattam. Egyáltalán nem beszél» tünk többet ezekről a dolgokról. Később a Károly bácsi kocsija meg» állt a ház előtt a két szép sárga lóval. Menni kellett. Elbúcsúztam a beteg Hermíntól és valami különös, nyomasztó érzést vittem magammal tőle, amit akkor még nem értettem, mert nagyon kicsiny voltam. Talán -csak az volt az egész, hogy saj= náltam Hermint, amiért nem tudott járni, folyton az ágyban fekszik és majd nem mehet soha bálba. Egyébként, tízéves korom kőny* nyelmüségével hamar elfelejtettem és csak őt év múlva láttam megint, mikor egyszer újra elengedtek Ká* roly bácsíékhoz. II. Éppen úgy feküdt az ágyban, mint őt évvel azelőtt. Nem is lát* szott megváltozottnak, sem öregebb* nek. A vánkosai most csipkések vol* tak és a cseresznyepíros paplana helyett egy sárga takaró volt az ágyán. — Ejnye, de megnőttél! — mond» ta azon a csufondáros hangon, mely minden szavából kíérzett, — olyan vagy, mint egy asszony! Nem tudom mért, nem jól esett ez a megjegyzése és azt mond» 'tam rá : — Dehogy is vagyok olyan, —- ami ugyancsak bután hangzott. — Te bizonyára sokat eszel, — mondta megint — hogy így kifej» lődtél! Micsoda csípőid vannak! Megint együtt uzsonnáztunk két* ten. Kávé után szamócát tejszín* habbah Bizony jól bepakoltam be* lóle. О nézett és nevetett. — Milyen gyerek vagy te ! — mondta álmélkodva — és így sze* retsz enni! — Hogyne, mikor nálatok olyan finom minden ! — És nálatok nem ? — Mi ? Hiszen tudod, hogy sze* gények vagyunk! — Ah, igen — mondta ó szóra* kozottan. Ok azóta gazdagabbak lettek. Hermin valami nagy örökséget ka* pott egy amerikai rokona után. De azért csak úgy feküdt az ágyban, mint azelőtt és semmi sem váltp* zott körülötte, csak a könyvek és talán az, hogy most a hálóínge fölött egy selyemkabátka volt, ha* sított újakkal, amit én csodaszép» nek találtam. — Még mindig beteg vagy ? —■ kérdeztem tőle. — Nem gyógyul* tál meg ? — Nem, — mondta ő — és nem is akarok, — Nem akarsz ? — kérdeztem — hogy lehet az, hogy nem akarsz? — Minek ? — felelte ő egysze* rüen — már megszoktam ezt az állapotot. Feszélyezetten hallgattam. Soha még ilyen bolondot. Valaki, aki sohasem akar felkelni az ágyból ! — Mi van a Székesi doktorral ? — kérdeztem aztán — idejár még ? Egy kis grimasszal felelt. — Persze, hogy idejár. Nem tud lemondani a hóbortjáról, hogy egyszer csak meggyógyít. Különben pedig akarod tudni az igazat ? Már nem is kell neki az, hogy egészsé* ges legyek. így ágyastól is elvenne feleségül, ha hozzámennék. — És te nem akarsz ? — Nem én ! — Hát nem tetszik neked ? — Tetszik. Nagyon okos ember. De éppen ezért. Félek tőle. A ravaszságától félek. Azt hiszi, hogy* ha felesége leszek, meggyógyulok. Mert nem azért akar elvenni, mintha szerelmes lenne belém, ha* nem azért, mert meg akar gyógyí* tani. Azt hiszi, akkor majd kihúzza belőlem a titkomat. — Miféle titkot ? — Kérdezd meg tőle. О azt hiszi, a fejébe vette, hogy valami titkom van! Hogy csak egyszer kellene vele egészen őszintén be» szélnem s akkor a betegségem kulcsa — ezt ő mondta igy — az 6 kezében lenne. Hát csak hagy* juk azt a kulcsot ott, ahol van! És fölnevetett valami furcsa, kel» lemetlen nevetéssel. — De furcsa vagy te, Hermin ! Mintha őrülnél annak, hogy beteg vagy. Mintha ragaszkodnál ahhoz, hogy egész életeden át az ágyban feküdj ! — Ragaszkodom is, — mondta ő komolyan és a tekintete most valami különös, meredt kifejezéssel tapadt rám. — Ez a betegség kell nekem. Csak így tudok élni. itt, az ágyban, lemondva minden örömé* ről az életnek, kivéve az olvasást és az evést. Mert aludni, hidd el, keveset alszom. — De miért kell ez neked, Hermin ? — kérdeztem tőle ízga» tottan ? Mi örömöd van ebben az állapotban ? — Öröm ? ;—■ mondta és elnézett a fejem fölött valahova — ki be» szél őrömről ? De élni csak kell — valamilyen formája az életnek csak kell —, amit az ember el bírjon viselni! Ami a lelkiísmeretével megegyezik^ amire azt mondja: ezt megérdemeltem. Ez a jussom. Ez az, amit elbírok. Es többet semmit. — Istenem, milyen különös vagy te 1 Milyen nehéz téged megérteni. — Nehéz. Ezt mondja a doktor is. Szegény doktorka! Elhitettem vele, hogya zért nem megyek hozzá, mert attól félek, hogy csak a gaz» dagságomért vesz el. Pedig ez hazugság. Tudom, hogy szeret. Es félek, hogy meggyógyít. Hogy egyszer levesz a lábamról és be* szelni kezdek neki. — Es akkor — vége lesz mindennek. — Igen. De nekem is van eszem! Maradjon csak minden igy! No, egyél még egy kis szamócát. Ne szégyeld magad! Dehogy ettem én több szamócát! Olyan ideges izgalom vett rajtam erőt, hogy még beszélni sem tud* tam. Csak ültem mellette, nézeget* tem asztalán a könyveket, amelyek közt igen cifra című orvosi kőny* vek is voltak. Csak ültem eífogódva és hallgatagon a távoli élet titkai* nak sürü és átláthatatlan kődfala előtt, ahol gondolataim és érzéseim ijedten megtorpantak és tájékozat* lanul tűnődtek valamerre. Hermin pedig ott feküdt a csíp* kés párnák közt, ajkán a makacs gunymosollyal és ő is nézett en* gém mindaddig, mig ez a tekintet kezdett rám nézve elviselhetlenné válni. Olyan volt, mintha egy ső* tét és mély éjszakai tóba néznék, ahonnan ijesztő fények lobbannak föl hozzám, kísérteties fények, ifjú szememnek bántok és idegenek s amik elől futni szerettem volna, el, messzire, a magam két egészséges lábán, ki a napfényes és títoktalan életbe, előre a magam utjai felé, amik harmatosnak és csílíngelőnek ígérkeztek vágyaim színes fellegeín által. Aztán Berta néni megint bejött a szobába. Megint föléje hajolt a beteg leánynak, édeskedőn és hízelgőn simította ki arcából egyik lelógó hajfürtjét, szólt egypár banális anyai szót és kiment. S akkor Hermin megszólalt. — Károly bácsíék mondták, hogy te már verseket írsz. Igaz ? — Igaz. — Hát költő szeretnél lenni! — Az leszek, — mondtam én, magam sem tudom, miért olyan nagy határozottsággal. — Nohát, ha majd költő lesz belőled és meg tudsz irní egy tőr* ténetet úgy, ahogy ezek az írók itt irní- tudnak, akkor írj rólam is va* lamít. — Mit irhatok rólad ? — Azt írhatod, hogy mindig be= teg voltam. Egyebet semmit. Igaz, hogy ez kevés. De egyet mondok neked, nem én vagyok az, akiről itt vaíamit írni lehet, hanem valaki más. — Kicsoda ? -— kérdeztem szinte megijedve. — Hogy kicsoda ? Hát az anyám. О az egyetlen érdekes figura ebben a történetben. О a hősnő! No, ugy*e, ezt nem hitted volna ? — A Berta néni ? — Igen, a Berta néni, ~ isme* telte gúnyosan és szikrázó szemmel. — Ó tudja, hogy én meg* gyógyulhatnék és belenyugszik abba, hogy nem akarok meggyó» gyűlni. így találja jobbnak, hogy én itt feküdjek ebben az ágyban, őrökké — míg csak meg nem ha* lók. Mert még mindig szerelmes az apámba, aki halott és még min» dig nem tud megbocsátani a Vírcák lánynak, aki családanya és akinek azóta már nagy gyerekei vannak. Igen, igen — ő az érdekes, nem én! Majd, ha irní tudsz, ezt meg* írhatod . . . III. Aztán teltek az évek ... A ser* dűlő leányból nagy lány lett és I megindult az élet felé . , . És ebben az időben jött a hire hozzánk Károly bácsíék utján an» nak, hogy a beteg Hermin most már igazán megbetegedett. Az Isten tudja, hogyan kapott egy tüdő» gyulladást, ami aztán elvitte. Berta néni akkor eladta a vas* kereskedést. Eladta a házat, a bír» tokot és nagy vagyonát magához véve, áthajózott az uj világban lakó rokonaihoz és még most is ott van, ha meg nem halt azóta ... A Vörös Kereszt Egy Súnémbeli előkelő asszony* nak meghalt egyetlen fiú gyermeke. A kétségbeesett anya főlvítíe holt gyermekét az arra járó Elízeus pró* féta számára lakásának emeletén berendezett kis szobájába, odatette az ágyára és bezárta mögötte az ajtót. О maga pedig szamárra ült és szolgája kíséretében a Kármel* hegyre nyargalt Elízeus prófétához. Oda érve, lábai elé veti magát és keservesen sírva elpanaszolja sze» rencsétlenségét és arra kéri: jönne el és keltené életre gyermekét. A próféta magához szólítja szolgáját, Gécházít és megparancsolja néki: „Övezd föl derekad, siess, vidd a botomat és tedd a holt gyér» mekre. “ De az elkeseredett szívű anya összekulcsolja kezeit és könyörögve szól: „Isten embere te! szánj meg, kérlek és könyörülj rajtam! Ne a szolgádat és ne a botodat kiildjed, hanem te, te magad jöjj I Én addig úgy sem hagylak, esküszöm, amíg ' nem jössz velem.“ A próféta elmegy a keseregve rímánkodó asszonnyal, főimegy a szobájába és ímé : a gyermek halva fekszik az 6 ágyán. Magára zárja az ajtót és fohászkodva imádkozik az Úrhoz. Azután a gyermek fölé borul, ajkait a holt gyermek ajkaira, szemeít*szemeíre, kezeit*kezeíre he* lyezi és — a gyermek teste lassan* ként átmelegedék, — nemsokára pedig két szép nagy szemét is föl* nyítá. A próféta behívja a gyermek anyját, szólván : „Vidd a te fiadat!“ Az anya boldogságtól remegve veté magát a próféta elé és szerető szén* vedélyességgeí öleié magához gyér* mekét, — elment. Eddig a történőt, amely a Kírá* lyok II. könyvének IV. fejezete 3— 38*ík verseiben van megírva. —o— « A Magyar Vőrőskereszt»Egylet minden egyes nemes szivű tagja azt a nagy, azt az istenien emberi • feladatot tűzte ki magasztos céljául: Megmenteni at éhségtől és nyomortól aggonsanyargatoit, agyongyötört szenvedőket, megmenteni őket ennek a letiport, ennek a megtépett, ennek a megcsonkított szép magyar hazánknak. Es hogy miképpen végezzük a megmentés nehéz, de dicsőséges munkáját ? Hogyan oldjuk meg nagy és szent feladatunkat ? — Irányító útmutatást ad erre szent Bibliánk fölhozott példázatos tani* tása: „Ne a szolgádat és ne a bo* tódat küldjed, hanem te magad végezd el azt 1“ — Mert a szolga nem ismeri az irgalmat, mert a szolga nem tudja, mi a kőnyőrület. Mert a bot hideg; — a megmen* téshez pedig legelsősorban meleg* ség, sok melegség, meleg szív és "még melegebb lélek kell és igen sok — szeretet ! Л bot élettelen; — a megmentéshez pedig élet, lüktető, életkeltő élet és igen sok
