Kiskunhalasi Ujság, 1907 (4. évfolyam, 1-50. szám)
1907-10-09 / 39. szám
Megjelenik minden szerdán. Kiskunhalas, 1907. október 9. IV. évfolyam. — 39. szám. ЕШК1ШVJ Sí 6. KÖZGAZDASAGI, TÁRSADALMI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: И ORVÁT GYULA könyvkereskedése Kiskunhalason, — hol az előfizetési és hirdetési dijak fizetendők. — — Kéziratokat nem ad vissza a szerkesztőség. — Felelős szerkesztő és lapkiadó tulajdonos Horvát Gyula. Előfizetési dijak: Helyben házhoz hordva egész évre 4 kor. félévre 2 kor., negyedévre 1 kor. — Vidékre egész évre в kor. félévre 3 kor., negyedévre 1 kor. 50 fillér. Egyes szám ára 4 fillér. VÉRTANÚK NAPJA. Ha végtelen időkig is fog állani ezen a helyen a magyar birodalom, sohase múljék el esztendő, hogy a krónikás október hatodikén föl ne elevenítse azt a maga borzalmasságában fenséges halált, amelyet mártírjaink tizenhármán szenvedtek az aradi sáncok alatt. Mert az idő kereke hihetetlenül gyorsan forog. Az emberek a napi robotban elfásulnak, a mindennapi kenyérért véres verejtéket izzadnak, lótnak-fut- nak naphosszat és gondolataik szétforgácsolód- nak. Az emberek felejtenek. De a krónikás álljon mindig a helyén. És ne szorítkozzék csupán arra, hogy a tovairamló nap eseményeit tartsa számon, hanem világítson be szövésekével a múltakba, idézze fel ennek a sokat hányatott nemzetnek minden dicsőségét, minden gyászát és rázza fel velük aléltságukból az aléltakat, közönyükből a közönyöseket, álmukból az alvókat. A rég letűnt dicsőségből fakasszon új lelkesedést, a gyászból facsarjon keserű könnyeket, amelyek — mig végiggördül-: nek az arcokon — tettre késztenek és nagy, merész elhatározásokat teremtenek. Mert a gyász önmagában .nem elég. A tehetetlen siránkozás csak az egyén privilégiuma. Egy nemzet másképen gyászol. Fogadalommal. Megfogadja, hogy elhalt nagyjainak ideáljaihoz hű marad. Vagy ökölbe szorult kezekkel. Ha a hatalom elrabolja tőle nagyjait. Az aradi tizenhármat bitófára vitték . . . Azóta egy emberöltőnél is több múlt el. És sok minden megváltozott. Főkép az emberek. Manapság az a nézet uralkodik, hogy sokkal jobb megélni*«! hazafiságból, mint meghalni a hazáért. Vagy kényelmesebb elhagyni a hazát, mint nyomorogni a hazában. Szomorú, de igy van. És ez az oka, hogy az aradi mártírok emléke kettős súlylyal nehezedik a lelkünkre. Hiszen ők azzal a szent meggyőződéssel tették oda a nyakukat a hóhér hurokjába, hogy gyöt- relmes kimúlásuk a mi újjászületésünk lesz. Hogy az ideál, amelyért meghalnak, kikéi a sírjukból <^s mint a szélviharban terjedő tűz, eget és földet betölt. Azt hitték, hogy az ő mártiromságuk megváltja ezt az országot és hogy az ő haláluk lesz az engesztelő áldozat, amely minden bánatnak, minden szenvedésnek elejéi veszi. Ebben a fölemelő tudatban mentek a halálba. Meghaltak. És a szenvedéseink sem múltak el. Voltak napok, amikor egy-két biztató fénysugár mosolygott reánk. De aztán újra csak beborult fölöttünk a menyboltozat. Sivár, egyhangú szürkeség lett úrrá, nehéz, fojtó köd, amelyben botorkálva járunk, keresve az ösvényt és meg nem találva. Az éles rögök megvérzik a lábainkat, s hulló vérünk nyomai jelzik az úttalan utakat, amerre bolyongunk. Nincsen közöttünk egy sem, akinek szavára a szürke párázat széjjelszakadozna. Pedig hogy követnők azt az egyet! Örömsikoltással, lelkünk odaadó hűségével, mámorittasan. szilaj kedvvel, vakon, amerre utunkat jelezné. De addig is, amig eljön a mi messiásunk — mert el kell jönnie — forduljunk igaz kegyelettel ama hősök sirja felé, akik a haza- szeretet legszebb példáját szolgáltatták. Az ő hantjaikon állva, ájtatosabb lesz az imádság, amelyet ajkaink rebegnek. Nincsen templom, amely a lelkünket közelebb hozná az Istenhez, mint az ő sirhalmuk. Ez a sirdomb megszentelt hely, a hazaszeretet oltára. Vegyük le a kalapunkat, görnyedjünk és imádkozzunk . . . Az aradi Tizhárom. Oktober 5-én 59 éve szomorú napra virradt Arad városa és vele az egész magyar nemzet. Sűrű köd ereszkedett a tájra. Az őszi szellő zokogva rázta a fák ritkuló koronáit és sejtelmesen susogtak a hulló levelek. Végre az eső is ritka cseppekben permetezni kezdett. Mintha a természet is sejtette volna, hogy az a nap gyászos emlékű lesz a magyarok történetében, hogy azon a napon végzik ki a hősök hőseit, az aradi tizenhármat. Már előző napon kihirdették az Ítéletet, mely szerint Kis Ernő és Schweidl József golyó, Aulich, Damjanich, Dessewffy, Knézics, Lahner, Lázár, Leinin- gen, Nagy Sándor, Poeltenberg, Török és Vécsey köA KISKUNHALASI ÚJSÁG TARCZAJA Potya-Efendi. Ott hol a nap fényesebb mint bárhol, az ég — éjjel — mint a vizek mély és tiszta, messze-messze — ahol a folyó vizek partjai rózsabokrokkal és csip- tusokkal fedvék, — ott élt egyszer boldogan egy öreg vak. Az egész világ ismerte és szerette az öie- get. Senki* sem szólította máskép, mint „Potya-Efend.“ — mert másoknak könyöradományából ált; mindent amivel birt — ő meg a felesége s négy gyermeke, két szép leánya és két derék fia — azt ő potyára szerezte. Egykoron Potya-Efendi is olyan volt, mint a többi emberek, sőt valamivel ügyesebb, férfiasabb, vitézebb, mint a többi: de épen akkor, a mikor leg- szebnek látta a világot, megvakult egy háború alkalmával a gyaurok ellen viselt harcban. S a mikor eszébe jutottak ezen idők. egész testében megrázkod- ván, igy szokott volt felsóhajtani: — Álla akarta, hogy lássam azt, a mit láttam, s Álla akarta, hogy ne lássak többé! * Potya-Efendi annak elbeszéléséből élt, a mit ő tízszer is látott életében, amikor Gazi-pasa az ezüst jatagánnal kézében igy szóit harcosaihoz: „Vitézek a ki Állatiban hisz ne hagyjon egyet is életben vagy egyik sé maradjon életben!“ S igy mesélgetvén ő, aki már nem látott, azt a mit a látók még nem láttak, nagy kincset gyűjtött össze* egy kancsóba töltötte, s a kancsót elrejtetle kertje egyik gesztenye-fájának gyökerei alá. * Potya-Efendit egyszer a kávéház közepén találjuk, körülötte gazdag törökök telepedtek le. A mikor Potya-Efendi el kezdet beszélni viszhangzott a kávéház ; a törökök elképedve némelvek tátott szájjal, mások szakálukat fogva — fél utón elfelejtik azt végig simítani — úgy halgatják a bölcset. — Láttatok berbécseket levágni s rugdosni há- tulsó lábaikkal? Ez a vágóhidbeli jelenet még semmi. Háborúban az emberek még külömben esnek el kíilömben rugdalóznak, mint a berbécsek, s az arabok ménéi — üldözés közben — még höigő emberfejeket öltenek patájukra . . . S miután elbeszélte a Duna-menti, a kaukázius- beli harcokat utánozva szájával az ágyukat, kezeivel a kardokat, dobot verve a levegőben, utánozva a haldoklókat s mutatva, mint esnek el azok, kiknek feje vállaikról el repült, — Potya-Efendi megrázza fejét s igy fejezi be elbeszéléseit: — Efendi-k, efendi-k, ha Allah azt mondaná: akarod-e még egyszer látni a mit már hajdanta láttál? esküszöm a szent könyvre, nem cserélném boldog vakságomat a napnak fényével, mely megvilágítja a harcmezők fekete tócsáit. Sőt ha éppen Álla maga íszi & teli női felső {(abátoH szőriéből is legújabb divat szerint kaphatók SCHULHOFF ALBERT női és íérfi-divatáru üzletében SZABADKÁN, ugyanott: Teljes menyasszonyi és vőlegényi, ép úgy haha kelengyék valamint blúzok, alsószoknyák, szőrme boák, mu ff ok, bőröndök, gyermekkocsik, fiizök, keztyiik, ernyők és női ruhadiszekből nagy raktár. Vidékre választékot küldök, sőt levélbeni meghívásra kölségmeniesen bemutatom mintáimat. Tisztelettel SCHULHOFF ALBERT.
