Kiskunhalasi Ujság, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-07 / 32. szám
III. évfolyam. — 32. szám. Megjelenik minden kedden. Kiskunhalas, 1906. augusztus 7 KÖZGAZDASÁGI, TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: HORVÁT GYULA könyvkereskedése KISKUNHALASON, a hol az előfizetési és hirdetési dijak fizetendők. Kéziratokat nem adunk vissza. Felelős szerkesztő és lapkiadó tulajdonos HORVÁT GYULA. Előfizetési dijak: Helyben-házhoz hordva egész évre 4 kor., félévre 2 kor., negyedévre 1 kor. Vidékre egész évre 6 kor., félévre 3 kor., negyedévre 1 kor. 50 fillér. Egyes szám ára 4 fillér. A munka értéke. Kiskunhalas, 1906. augusztus 7. Korunk egyik legfontosabb kérdése a munkáskérdés s legszembetűnőbb jelensége az osztályküzdelem, melynek célja a munkások helyzetének javítása, az általános pauperizmus megszüntetése. Bizonyára mindenki előtt, a ki látja ezeket a jelenségeket, fölmerül ez a kérdés, hogy melyik munka az, a mely legnagyobb díjazást érdemel, hogyan, milyen arányban kellene jutalmazni azokat, a kik fáradoznak, munkálkodnak, egy szóval mi a munka értéke. Mi a munka? Munka alatt emberi erőkifejtést értünk. A munka fogalmát úgy is meg lehetne határozni, hogy az nem egyéb, mint öntudatos erőkifejtés abból a célból, hogy előállíthassanak mindazok a dolgok, a melyek a társadalom fenntartására szükségesek. A munka célja tehát a társadalom anyagi és szellemi jóllétének előmozdítása. Minden emberi működés végcélja az önfentartás, az ember saját anyagi jóllétének előmozdítása. Az irók, költők is igen sokszor nem valamelyes belső lelki ösztöntől indíttatva dolgoznak, hanem azért hogy maguknak anyagi jóllétet szerezzenek. A történelmi materializmus szerint az összes kulturális jelenségek az anyagi, a gazdasági és termelési viszonyoknak produktumai. Mint Engels mondja: „az összes táisa- dalmi változásoknak és politikai átalakulásoknak végső okait nem az emberek fejeiben, nem az örök valóság és igazság növekvő felfogásában, hanem a termelési és csere viszonyok elváltozásában kell kutatni“. Az anyagi jólét, az anyagi viszonyok a mozgatói az emberek tettének, gondolkozásának. A tulajdonképeni hasznos munkák tehát nem azok, a melyek élvezetet nyújtanak, hanem azok, a melyek az anyagi jóllétet előmozdítják. A gőzgépeknek sokkal nagyobb fontosságuk van, mint a zenének s a tudományok közül sokkal hasznosabb a fizika, a vegytan és a számtan, mint például a classica philologia. Ebből a szempontból sokkal többre kell becsülnünk a nagy feltalálókat, mint a költőket. Minden emberi működésnek — mint mondottuk — végcélja az anyagi jóllét előmozdítása, a táplálkozás („der Mensch ist was er isst“ mondja : Moleschott) s a patriarchalis kort, a homéroszi hőskort, az ábrándos lovagkort a munka és küzdelemnek sokkal dicsőbb korszaka váltotta fői. A legmodernebb költők nem a szerelmet és léhaságot, hanem a munkát dicsőítik (mint Jbsen.) A patriarchalis kor, a mikor az embereknek csak a kezüket kellett kinyújtani, örökre elmúlt, valamint az a kor is, a mikor egyik néposztáiy dolgozott, a másik pedig szedte az ö munkásságának gyümölcsét (a íeadalis középkor). Az emberek folyton szaporodnak, azért növekednek a szükségletek, több munkáskézre van szükség, a kik előáliitsák a létfentartásra szükséges termékeket. A mai kort elmondhaijuk valamennyire a munka korszakának. De az a társadalom, a mely teljesen a munka alapján van berendezve s a melyben mindenki olyan mértékben élvezi a javakat, a milyen mértékben a közjót előmozdítja még a messze jövőben van. Hogy valamely munka értékét meghatározhassuk kell bizonyos mértéket megállapítanunk. Mi legyen az a mérték? Hogy minden munkának olyan mértékben van becse, értéke, a milyen mértékben a közjót, az anyagi jóllétet előmozdítja, ez szinte észkövetelmény. Valamint azt nem kell hosszasan bizonyítgatni, hogy az anyagi jóllét az első és legfőbb kellék. — Az emberek gondolkodását, világfelfogását, érzelemvilágát az anyagiak nagy mértékben befolyásolják. A hazaszeretet egyik alapja az anyagi jóllét. — Ezek között a munkák között ismét kii- lömbség van. — Az természetes, — hogy sokkal többre kell becsülnünk a szellemi, — mint a testi munkát Tanulatlan ember előtt a szellemi munka nem is munka, s ezen nem is lehet megütközni. Hogy a szellemi munka sokkal fárasztóbb és nehezebb mint a testi munka ezt csak azok tudhatják, a kik azzal foglalkoznak. Természetes valami, hogy az nagyobb munkát végez a ki teremt, mint a ki alkot, hogy úgy mondjuk. Stefensou munkája, a ifi a gőzmozdonyt feltalálta, kigondolta, sokkal nagyobb mint a munkásoké, a kik azt összetákolják. Az anyagi jóllétet előmozdító munkák pedig olyan mértékben érdemelnek díjazási, a miiyen mértékben azok szellemi munkák. Ha a mai viszonyokat vizsgáljuk, azt találjuk, hogy igen sok munkát, a melyek a fentebbi mértéket nem ütik meg, túlságos mértékben jutalmaznak, egyes munkák pedig korántsem részesülnek olyan díjazásban, mint azt megérdemlik. Nem akarunk hosszasan szólni azokról, a kik csalással az emberek hiszékenységének kiaknázásával és más ilyen nemtelen uton- inódon jutnak vagyonhoz. Vannak bizonyos dolgok, amelyeket a közönség néni tekintve azoknak hasznos vagy nem hasznos voltukat óriási dotációban részesít. Ezek a művészetek, különösen a festészet és színészet. Hogy például egy operaénekesnő, a kinek véletlenül jó hangja van (a mi nem oiyan nagy ritkaság), miért érdemei 25—30 ezer forint évi fizetést, én nem tudom megmondani, de bizonyára senki sem azok közül, a kik szórják nekik a pénzt. Nem fizetik legtöbb helyen a munkásokat, a közjóllét tulajdonképeni előmozdítóit. Mielőtt a mondani valónkat befejeznők, annyit óhajtunk megjegyezni, hogy a fentebb elmondottak nem jelentik azt, hogy minden más munka, a mi gazdasági szempontból nem fontos, hiába való és haszontalan (pl. a zenével való foglalkozás). A munkának nemesítő hatása van s erkölcsi tekintetben roppard T A R C Z A. Panasz. Elment! Vissza se nézett! Hová tiint hát a szerelmes igézet Bűbájos hatalma ? Káprázat a hitem? Vagy a varázs szánt meg, a mi visszahajtsa Ölelő karomba? . . . Vége! A bájos kis regének Immáron mindörökre vége! Nem hallja bűnbánó szavam Föllázadt férfibüszkesége S a vesztes én vagyok magam! Ahogy búcsúzon előttem állott, Tudtam, hogy készen a bocsánat, Ha odanyujtom a kezem, Megtörte telkem az alázat, De — fölemeltem a fejem! S bár elhiilt szivemben a vér, Hidegen a szemébe néztem S hogy szenvedésemet ne sejtse, Nevettem gonosz nevetéssel! Hiába! Hasztalan sírok Eltitkolt sóhaj, vad kiáltás, Féktelen őrjöngő szitok Változtatni a nagy csapáson Étetem sirán sem bírok! Egy tréfás hangból orkán támadt Pusztító, vészes fergeteg Kioltotta a csókos vágyat, Rózsás reményt, szerelmes álmot, Egy egész boldog kis világot Maga alá temetett. Egyszer! Egyetlen egyszer jönne még felém Ah Istenem! hogy újra sérthetném! Hogy újra összemosolyognék mással, Kacér, szerelmes, hazug biztatással Hogy újra látnám féltékeny szívét, Vonagló ajkát, reszkető kezét S ha ekkor gyáva menekvés helyeit Kezet emelne rám . . . Megcsukló térddel Holtig áldanám! De elment! És vissza se nézett Vége a bájos kis regének. Hiába, hasztalan sírok . . . Oh, jer anyádhoz. I. Margit falusi leányka volt; a kicsiny ház, melyben született, úgy el volt rejte a lombok közé, mint egy parányi fészek. Balzsamos levelű diófák és illatos, halvány viiágu hársak, összeboruló lombokkal, halkan susogva őrködtek a házikó felett, hogy a forró napfényben beániyalják és a vihar ellen megvédhes- sék; fönn elfedték a faágak, lent pedig befutotta szépen a kékvirágu íonc és vadszőlő. E kedves kis tanya, e rejtett piciny fészek volt Margit egész világa, mig ő szegény édesanyjának volt egész világa. Apját nem ismerte, nem emlékezhetett reá, mert már régen, — Margit akkor még piciny kis gyermek volt, — egyszer eltávozott otthonról. Gyengéden csókolta meg mosolygó leánykáját, könnyezve ölelte át ájuldozó nejét, aztán kigyuK arccal nekiment az idegen világnak, tengeren túlra. Nemsokára halála hire érkezett. Az özvegyen maradt nő nem halt meg, mert kötelessége volt élni árva gyermekéért, *de szive megtört ; s halványan, csendesen töltötte azután napjait, minden pillanatot leányának szentelve. Év, év után múlt, a jó Isten a legbiztosabb vigaszt adta a szegény nőnek gyermekében, a kis Margit mellett ismét megtanult mosolyogni, remélni. De amint a kis Iái у nőtt, a jó anya úgy fo yott hervadt. A folytonosan leküzdött emésztő bánat rég megásott sírjához közelebb-közelebb vitte. Margit előtt ugyan titkolta, hogy beteg, mert valódi nő volt, a ki tud mosolyogva szenvedni ; de ha egyedül volt az éj titkos óráiban és leányára gon-
