Kiskunhalasi Ujság, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-16 / 16. szám
2. KFKUNHALASI ÚJSÁG. kodásuknak megszüntetéséről kérnénk a közegészség ügynek érdekében valami okka!-:nód- dal intézkedést. Nem is kell éppen a külsőbb utczák egyik-másikára hivatkoznunk, ott van, bizony a városnak csak az imént épült legszebb épülete a gazdasági bank, tessék csak háta mögé kerülni s a vele egy sorban éjszakra fekvő házaknak kertjein végig sétálni. A tősgyökeres alföldi magyar népnek épségben fentariáso, sőt szaporítása forogván kérdésben, egyik legfőbb kötelességemnek tartottam azon módok és eszközökből néhányat ismét elsorolni, melyek felhasználásával említett czél a valóhoz legalább is közeledik. E nemes czélból késztet a viz még egy harmadik szempontból is, hogy róla legalább említést tegyek egy következő alkalommal. i. — k — s. T Ü R C Z fl. Köd. Irta: Ar. Serédi Jenő. (Folytatás.) S most már ez is megtörtént. Küzdött ellene sokáig, lelke teljes erejével, keresett s talált utat, módot, hogy kedvese naponként nagyobbodó költséges kiadásait fedezze; dolgozott másnak is kettőzött erővel, szegény édes anyjától is megvonta már a mindig örömmel küldött összeget, de nem volt semmi elég; a mohón keresett, gyönyörrel telt élet elnyelt mindent s töobet, sokkal többet követel. S beállt a retteíetes pillanat: odanyult a más pénzéhez. A becsületes ember háborgó lelkét legyőzte a forró ajak fcéjes gyönyöre, szerelemtől megbénult agya nem tudott gondolkozni, csak odanyult a pénzhez s vitte neki, mert kérte, követelie, Nem tudta, hogy mennyit vett ki a bank pénztáriból, csak belemarkolt a bankjegycsomóba s vitte neki. Kevés volt; a pénzt követelő asszony, ki észrevette már, hogy kedvese nem tudja az ő kiadásait fedezni, dühvei dobta el az átadott pénzcsomagot s a bankjegyek repülve hulltak a szőnyegre. Salgó Miklós nem mondta, hogy az a pénz a más pénze, becsülete ára hanem minta megkorbácsolt kutya, odakullogott hozzá s könyörögve kérte : — Engedj meg, légy jó Vilma, most az egyszer nincs több! S amint ott a néptelen utczán, az átélt éj után, a szürke, nehéz ködben rohan előre, érzi még a becstelen ajak csókját, lelke háborgását. Miért is nem ölte meg! Megfojthatta volna, hisz ott volt a.karjaiban! Nem tette, hallgatta szó nélkül a becstelen alkut, a mivel megkínálta. Ah, rettenetes annak az asszonynak a hatalma, hogy ezt a vallomást elmerte mondani! Más, az a milliomos adja neki a pénzt, ő meg a szerelmet! Ah, milyen aljas, czudar ember már ő, hogy ezt mondhatták neki! Milyen szép, ragyogó ez a mocskos, szürke köd is az ő leikéhez képest! Salgó Miklós nem tudta merre jár. Csak ment, ment, utczáról utczára a nedves, hideg ködben. Lassankint világosodni kezdett. Az utcza megtelt emberekkel, de Salgó Miklós nem nézett senkire, semmire, csak ment, rohant előre. Mit tegyen? Az éj, a vallomás ott zúgott agyában, a mámor eloszlott, tenni kell valamit. Ah, van még benne egy szikra a becsületérzésből, az pattant most lángra, azt fogja követni ! . . . De a köd. a szürke köd, mintha az agyát is ellepte volna, ott gomolygott benne egyik gondolat a másikat érte. Elmenjen-e hozzá, ahhoz az asszonyhoz s számoljon vele? . . . Leüti, megfojtja, ha még egyszer látja! De hisz megérdemli. Nem fog meghátrálni, a csábitó csókra ellent fog már állni, isszonyu szavait számon fogja kérni. Vagy ne menjen már hozzá ? Megölje a szivét, ott hagyja sorsára?... Undorral, megvetéssel engedje át másnak? . . . Hát ő ? . . . Eh, itt nem kell habozni! . . . Leszámol magával. Becstelen életét becstelenül végzi. Más menekvés nincsen. De előbb a bankkal kell az ügyet rendezni. ír néhány sort az igazgatónak s bevalja a bűnét, Tegnap a láz órájában, midőn elkövette a bűnt s benyúlt a pénzszekrénybe; sietve, önfeledten, szerencsére a legkisebb bankjegycsomagot vette ki belőle, nincs nagy kára a banknak. Talán megbocsát neki, talán tisztességesen el is temeti. Összeborzadt, eszébe jutott a bonezterem márványasztala, hova az öngyilkosokat szokták vinni, látta a hullaházat. . . s eszébe jutott a csendes kis falu, a hol az ő édes jó öreg anyja a becsületben megőszült szülő a rettenetes hirt hallani fogja . . . Szegény jó öreg, hogy éli túl ezt a rettenetes csapást! . . . Salgó Miklós odaért a lakásához, belépett a kapun s támolyogva nyitott be a szobájába. Szomorúan nézett körül. Milyen rideg, hideg, barátságtalan most ez a szoba, hol pedig olyan sok nyugodt boldog órát tölöít, mielőtt azt az asszonyt megismerte. Mennyi ábránd, remény száll most itt a sirba! . . Asztalhoz ült, hogy megírja a levelet a bank igazgatóságának. E pillanatban kopogtattak, nyílott az ajtó s a levélhordó lépett be. Nagy, öt pecséttel ellátott levelet adott át. Salgó Miklós kábult agygyal nézte, gépiesen bontotta fel, mint akit nem érdekel már semmi a földön. S olvasta ködbe borult szemmel, zakatoló szívvel: „Édes jó fiam 1 A főtisztelendő ur írja helyettem e sorokat, toliba mondom neki. Mikor ez a levél a kezedbe kerül, én már a jó Isten szine előtt számolok be földi életemről. Beteg vagyok, meg vannak számlálva a perczeim, tudom, érzem, hogy nem érem meg a holnapot. Nem akartam neked írni eddig erről semmit, hiszen úgy sem segíthettél volna rajtam, minek szomoritottalak volna hát hiába. Isten látja lelkemet, bogy mennyire vágyódom utánad ; szeretnélek látni, a szivemhez szorítani, mielőtt itt hagylak örökre, de legyőztem a vágyat, hogy ne okozzak neked szomorúságot. No de most már mégis meg kell tudnod a valóságot. Ne emészd ezért sokat magad édes jó gyermekem. A jó Isten elég szép korral áldott meg, hála legyen ezért neki, eleget éltem. S vágyódom már az édes jó apád után is, nyugodtan halok meg. Ne szomorkodj sokat édes jó.fiam. Én, a te jó apáddal veled leszek ezentúl is. Őrködni fogunk feletted, hogy baj ne érjen, kérni fogjuk a jó Istent, hogy ajándékozzon meg téged is hosszú, boldog élettel. Hogy mindenki szeressen, becsüljön, tiszteljen, amint megérdemled. Hogy ősz hajjal, becsületben megfutott élet után jöjj majd
