Kiskunhalasi Ujság, 1904 (1. évfolyam, 1-26. szám)
1904-10-23 / 17. szám
2. KISKUNHALASI ÚJSÁG. £& T fl R C Z fl. £& Románcok. — A „Kiskunhalasi Újság“ eredeti tárcája. — — SZÓBÉL MÓR. — 1. Hová, hová barna kis lány ? „Megyek a szeretőm után. Elment vívni Kenderesbe, Tudja isten, vissza jönn-e 1“ Hol a mezed barna kis lány? „Szépet hoz majd az én babám. Azért ment el Kenderesbe, Tudja isten, vissza jönn-e!“ Hajad kuszáit barna kis lány! „Csókkal szórta szét a babám, Mikor elment Kenderesbe. Tudja isten, vissza jönn-e 1“ Régen jársz igy barna kis lány ? „Tíz éve lesz holnapután, Hogy ő elment Kenderesbe — Tudja isten, vissza jönn-e ?...“ 2. Az ifjú szól:,Szép vagy leány, Mond, hogy szeretsz s enyém le- , Szebb nálad még nem élt. Mit szivem úgy remél! [szel, Ó mondj te is egy szót reám!. .' Egy szót, egy árva szót csupán 1‘ S a lányka nem beszélt. S a lányka nem beszélt. .Arcod akár egy angyalé, ,Ó nézd, ha nem szólsz, meghaSzemed a fényes eg. És átlőtte szivét. [lók!‘ — Egy hangot adj csak kedvesem!' Holtan terült előtte el, S a lányka nem beszélt. S a lányka nem beszélt. Az ifjú sírban és a lány Miatta szinte’ holt. És nem beszélt egy szót soha, Mert — szegény 1 — néma volt. A visszhang. — Heinéből szabadon. — Hegyek között, sötét utón Egy ifjú lépdegél: .Rózsámhoz visz-e most utam, Vagy csendes sír felé ?’ A visszhang feleié: Sír felé.. S megy tova az ifjú, bár A szíve elszorul: ,Hát nem kedvesem karja vár? Reám a sír borul ?' A visszhang válaszol: Sír borul.. A hegy szava szívébe tép, Nagy fájdalmába’ sír: ,I!y ifjan még s már nincs egyéb Számomra, csak a sír! ?' A visszhang szinte’ sír: Csak a sír . . . Az asszony. — Ugyanaz — Egymásba ők szerelmesek, A férj s az asszony is. A férfi lókötő-zsivány, Az asszony meg hamis. Ha férj-uram lopás miatt Jó kéz között reked : Az asszony másnak oldalán Fitymálódón nevet. Börtönből a férfi üzen: .Szivem érted eped!' — Az asszony puha párna közt Jóízűen nevet. Hatkor a férj akasztva van, Hétkor eltemetve — S az asszony már nyolc órakor Bort iszik nevetve. Volt egyszer . . . Volt egyszer egy jókedélyü, víg fiú. (Vigságára, jókedvére mily hiú!) Lantja ha szólt, véle dalolt fönn a hold. Bu-bánatra dala néki soh’se volt. Egyszer föl az égre nézett. Kék volt épp.’ Gyönyörködve nézegette: miiven szép! Aztán látta, hogy derűre jő ború. . . . S attól kezdve minden dala szomorú. „Rablógyilkossági kísérlet.“ Irta: dr. Serédi Jenő. Ez volt a cime annak az újdonságnak, mely egy lap hírei között nemrég helyet foglalt. A túlbuzgó riporter kikutatta az esetet, megírta ezt mohón, feldíszítette fantáziájának élénk színeivel s az olvasó közönség hátborzongató ideglázzal olvasta a ritkított betűkkel szedett rémes hirt, mely szólott egy vén gazemberről, ki az éj sötétjében baltával támadt egy védtelen asszonyra, hogy őt megölje s néhány krajcárt érő vagyonát tőle elrabolja. Mi is tudunk valamit a dologról, hadd mondjuk el mi is, miként történt ez eset. * Szekeres Mihály napok óta mogorván járt a dolga után. Azaz csak járt volna a szegény, ha talál olyanra, aki megszánja s a végezni valóját reá bizza. De éppen az volt a baj, hogy hiába járt I ázról-házra, hiába szólt be az ismerősökhöz, nem bíztak rá sehol semmi munkát. — Eredj haza Miska bácsi s feküdj le — mondogatták neki. Sárga a képed mint a viasz, reszket a kezed mintha a hideg rázna, beteg vagy, feküdj le. — Beteg a bolond eszetek, de nem én — felelte ö morogva. Persze, hogy sárga a képem, reszket is a kezem, hisz nem vagyok már mai gyerek. Nincsen semmi bajom, én mondom, az asszony is mondja. Egyet rántott a vállán, behúzta a nyakát a rongyos szűre mögé s dörmögve ment odébb. Bizony-bizony csak vánszorgás volt az. Mintha valami húzta volna le a lábait mélyen a föld alá, nehezen nyögve lépegetett előre, fázósan húzta össze magán a foltos szűrét, fáradtan támaszkodott az ut mentén álló téli zúzmarával fedett vén fákhoz, hogy ismét s ismét kipihenje magát. Törődött, de azért még csak élete delén álló ember volt. Azokhoz a szegény munkásokhoz tartozott, kik nehéz napszámmal keresik meg napról-napra sovány kenyerüket. De azért ö meg volt a sorsával elégedve. Megkereste kenyerét, mindennap jutott annak is, aki pár év előtt oda állt hozzá, hogy megoszsza vele a szegénységet. Szekeres Mihály fütyörészve indult el mindennap a dolga után, mert tudta, hogy van neki is gondviselője. Igaz, hogy nem az oltár előtt fogadott neki örök hűséget, csak úgy állt vele össze, mint a többiek, akinek nem jut pénz lagzira, papra, de azért megbecsülték egymást, mint ahogy a hasonló szegény emberek közt szokás. Majd ha szaporodik a pénz-mag, juttatnak abból a papnak is s megtartják a lagzit, amint dukál. Addig is jobb lesz, ha csak úgy amúgy kipróbálják egymást. Sokan teszik, miért ne tennék ők is?! . . . Békességben múltak a napok. Szekeres Mihály szorgalmas, dolgos ember volt, hazavitte hűségesen keresetét az asszonyhoz, aki megfőzte neki rendesen az ebédjét s ami maradt a pénzecskéből, hát azt gondosan félre rakta a lagzira. Idővel aztán cifra ládára is tellett, fehér ingváll, tarka kendő, nyalka csizma, piros szoknya húzódott meg benne. Honnan tellett, miből tellett, a gazda bizony nem kérdezte. — Takarékos az asszony, jut a keresetből mindenre, marad is. Pedig bizony az asszony nem igen erőltette meg magát a dologgal. Sovány, vértelen asszonyka volt, midőn Szekeres Mihály összeállt vele, hát azt mondta neki, hogy csak végezze ő a házi teendőket, nem azért vette magához, hogy az asszony dolgozzék ő érette. A szegény emberek közt is akad olyan talán
