Kiskunhalasi Ujság, 1904 (1. évfolyam, 1-26. szám)
1904-10-23 / 17. szám
KISKUNHALASI ÚJSÁG. 3. inkább, mint a módosok között, aki megbecsüli, megkíméli az asszonyt. S hogy megkímélte, meg is volt ennek nemsokára az eredménye. A sovány, vértelen asszonyt megerősítette a rendes élet. s Szekeres Mihálynak mind nagyobb öröme tellett benne. Nem volt az szerelem, a mi az asszonyhoz fűzte, hiszen a szerelemhez már egy kicsit vén legény is volt ő kigyelme, de mint mondani szokta, „jól állhatta ki“ az asszonyt. S éppen ezért szemet is hunyt előtte, ha látta, hogy ő nem igen keresi a dolgot, csak őt küldi mindig utána, maga pedig inkább szomszédolni járt. S lassan lassan mindinkább megtelt a cifra láda, hanem annál inkább soványabbak lettek az ebédek. — Nem baj, a gyomrunkba úgy se lát senki — mondogatta magában Szekeres Mihály — inkább akkor lássanak rajtunk valamit, ha a lagzit tartjuk. S dolgozott, dolgozott a vén Mihály megfeszített erővel, hogy kedvében járjon az asszonynak, aki gyüjtö'tte a ruhát, meg a pénzecskét is, persze mindent a lagzira. Bolond vén ember, a te lelkedet is behálózta az asszonyi furfang, nem ismered te se az asszonyt! Egy napon aztán bekopogtatott Szekeres Mihályhoz a szegény emberek réme, a betegség. Egy darabig, mint a többi szegény ember, „lábon húzta a bajt“; majd hozatott a „nagy boltból“ keserű sót, ál- körmöst, meg holmi sziverősitőt, megitla a szomszédok orvosságát is, mely itt-ott egyik másik betegnél felmaradt, akiknek a betegsége — már mint ezt a jó szomszédok megállapították — hasonló volt az övéhez, a falubeli tudós asszony is készséggel elfáradt hozzá s neki esett a tudományával, hogy kirázza belőle a „csemert“, mert hát ő esküdni is kész volt arra, hogy csakis a „csemer“ kínozza a szegény embert. Mikor aztán a sok füstölés, kenegetés, a nagy boltból, meg a szomszédoktól összehordott kotyvalék már-már halálra gyötörte, meg azián a főtisztelendő úrnak is töredelmesen meggyónta a bűneit, elván- szorgott nagy keservesen végre a doktorhoz, hogy reperálja ki, állítsa helyre, ha tudja. A doktor meg- vizitálta, rendelt neki orvosságot, be is szedte, jobban is lett egy kicsit tőle, hanem mikor azt mondta neki, hogy még feküdnie s teljesíteni kell a többi rendeleteket, is ha teljesen vissza akarja nyerni az egészséget, morogva felelt vissza: — Hogyisne! . . . Nem élünk meg, ha fekszünk! S nem is feküdt, felkelt az ágyból, ha támolyogva is, hogy dolog után nézzen. Az asszony morogva unszolta: — Bizony menjen is, s hozzon valamit. Nincs már egy garasunk se, elvitte mind a sok orvosság. Ne hagyja el megint, hiszen már úgy se beteg! . . . Bezzeg másként beszélt vele most, mint azelőtt, mikor napról-napra dolgozott, fáradozott, hogy az asszony kedvében járjon. Nyíig a beteg ember s kétszeres nyűg volt az asszony előtt, aki már most mindenkép szabadulni szeretett volna tőle. Hiszen látta ezt jól Szekeres Mihály. Gyötörte a betegség, de még inkább a gyanú, mely a betegség alatt odaszegődött hozzá. Hiába titkolta eleinte az asszony a kedvetlenségét, észrevette ezt a beteg eméer, láz gyötörte, de tudott, látott mindent. — Üres már a láda, — mondogatta neki napról- napra az asszony — eladtam már a tarka viganómat is, nem győzöm én azt a sok orvosságot. Hej, pedig, dehogy adta, dehogy adta! A jó szomszédok gondoskodtak arról, hogy megtudja a beteg ember, hova vándorolnak a kendők, meg a ruhák. — Más fészket keres már az asszony — mondogatták neki; megunta már kendet. Összeszürte már a levet Kerekes Ferivel, viszi oda előre a „stafirungot“, amit kend szerzett neki. Nem akarta hinni, de az asszony napról-napra több szót vágott a szeméhez. — Haragszik, mert nem akar kend meghalni, súgják ismét a fülébe. — Se nem él, se nem hal, mért kínlódik olyan soká? A láz gyötörte a beteg testet, mindinkább megbizonyosodó gyanú emésztette a lelkét. Látta már, tudta már, hogy az asszony a halálát várja. De még nem szólt, nagyon odanőtt mára leikéhez az asszony, nem akart meghalni; élni fog, dolgozni fog, megváltozik minden. S fel is kelt az ágyból, vánszorogva indult a szokott útjára, hogy már dolgozni, keresni fog, mert már birja. — Nincs már egy harapás kenyerünk se; ha ma sem hoz kend semmit, úgy eszik, ahogy dolgozik — morgott rá az asszony. S bizony nem hozott. Sajnálták a beteg embert mindenütt, itt is, ott is adtak volna neki egy kis harapni valót, ha elfogadja, de koldus alamizsna neki nem kellett. Dörmögve indult haza, vissza, mint már több nap óta, üres kézzel, napról-napra betegebben. f Késő este volt már, mire odaért szegény viskójához ; zárva volt az ajtó, zörgetett. Az asszony morogva nyitott ajtót. — No, van-e valami ? — Az, a mi tegnap volt. Azt mondják: beteg vagyok, nem bíznak rám semmit. — No hát akkor le is út, fel is út, mehet kend, ahova tetszik. Én nem szegődiem kendhez betegápolónak, — pattant fel mérgesen az asszony s becsapta az ajtót. Szekeres Mihály megfántorodott: megcsapta a szoba meleg levegője, mely a nyitott ajtón át feléje áramlott, s átjárta fáradt, beteg testét, de a másik pillanatban a becsapott ajtó észre térítette. — Ne bolondoz asszony! — Érzem, hogy le kell pihennem, uj erőt ad az álom, holnap több szerencsém lesz. Bocsáss be! — Semmi közöm kendhez— hallatszott belülről. Olyan naplopónak utcán van a helye. Fagyjon meg! Szekeres Mihály nagyot rúgott az ajtón. Az asz- szony előre tolta ugyan benn a rekeszt, de a gyönge korhadt fa szerteszét hullott a lökésre. A ház melege ismét átjárta a beteg embert. Mintha megrészegitette volna. A hidegtől meggémbe- redett tagjain kéjes érzés futott át, mohón szívta be a meleg levegőt s ledobta a szűrét. — Magfagyjak? Szeretnéd ugye? Te egész nap a meleg kemencét bújod, én meg megfagyjak? . . . . Te . . . kutya! . . . Az asszony előtt állt. A láz tüze gyűlt ki szemeiben, eszébe jutott az asszony viselkedése, a szomszédok suttogása s az eddig elfojtott keserűség egyszerre tört ki belőle. — Elzárod előlem az ajtót? Hát ki ebben a házban a gazda? Ki dolgozott rád eddig? Ki vette a rongyaidat? Te . . . kutya! . . . Felemelte az öklét, egy lépést tett az asszony felé, ki dacosan, kihívóan nézett a szeme közzé. Ettől a beteg embertől csak nem ijed meg, hiszen csak hálni jár belé a lélek. A doktor is azt mondta, hogy olyan gyógyíthatatlan betegsége van, elhúzza egy ideig, lehet, hogy soká is (hiszen éppen az a baj, hogy már nagyon is sokáig huzza.) — Vigyázzon kend! Hozzám ne érjen! — feleselt vissza dacosan. — Ott az üres láda, ha azt is irigyli, megette már úgyis, ami benne volt.
