Kis-Kunság, 1904 (8. évfolyam, 1-29. szám)
1904-01-10 / 2. szám
kérjük arra, hogy ezt az összeget a legközelebb megkezdendő gyűjtés alkalmával összeadni szíveskedjék. Magyar! Magadat becsülöd meg, amikor őseid emlékének áldozol! Annyi az ellenségünk, annyi az irigyünk, kik még történelmi múltúnkat is elhomályosítani, bepiszkolni akarják s mi magunk is azok legyünk, kik néma közönynyel megyünk el halhatatlanaink porai felett ?! Ennek nem szabad megtörténni, ez nem történhetik meg az ősi kun városban. Állni fog a „kurucz-halom“ felett az emlék, hol a szabadság védelmében elhullt 234 kurucz hős alussza örök álmait eddig még jelöletlen, dísztelen domb alatt, mert a hazafiui kegyelet nem engedheti át a feledésnek a szabadság névtelen vértanúit. Állítsunk oda emléket! — ezt mondta az emlékezetes alkalommal polgármesterünk s ezzel — tudjuk — mindnyájunk óhaját tolmácsolta. Legyen az ige tetté s legyünk mi az elsők között a legelsők. Dr. Kozics Zoltán. * * * Kis-Kunvármegye. A karácsonyi számunkban felújított azon eszme, hogy Pest-Pilis-Solt-Kis-Kunvármegye kettészakitásával egy Kis-Kun-vármegye alakíttassák — már is visszhangra kelt. A Kecskeméten több mint 30 év óta megjelenő s az ottani közélet egészséges alakulására mély be- befolyást gyakoroló egyik lap, a „Kecskemét“ u. i. a következőleg ir a most megjelent legutóbbi számában : „— Kecskemét megyeszékhely. A „Kun-Halas“ czimti közgazdasági éz társadalmi hetilap hasznos működése hetedik évének betöltése után kiterjesztette működési terét, s ezentúl „Kis-kunság“ czimen jelen meg. Ez az előnyös változás mindenképen érdekel bennünket, de a legnagyobb rokonszenvvel és elismeréssel kell mindjárt az első számból kiemelnünk azt a közleményt, amelyet dr. Hermán Ferenc ügyvéd, a lap kiadótulajdonosa irt, akivel lapunk is szerencsés volt egy ideig kedvelt dolgozótárs gyanánt dicsekedni. Azt írja a többek között t. barátunk, midőn Pestvármegye alsó részének bajairól szól: „Küzdeni fog a „Kis-Kunság“ azon már régebben felvetett eszme mellett is, hogy Pestvármegye kettészakitassék, a Kiskunságból Kecskemét székhelylyel egy Kis-Kunvármegye alakittassék. Mert egy ilyen vármegyében nyerhetnek csak a Kiskunok természetes és jogos igényei a legteljesebb kielégítést.“ Nekünk is ez a megyőződésünk és a törekvésünk is. Jól esik ez az őszinte támogatás, amelyet a közös, hazafias érdek előmozdításával igyekezünk meghálálni.“ Örvendünk, hogy a vármegye legnagyobb vidéki lapja törekvésünket ily hamar magáévá tette s már ez alkalommal kérjük a vállvetett munkára. , Tisztelt laptársunk bizonyára tudja azt, hogy a tizenhetedik század végéig maga Kecskemét is Kunváros volt, mert az úgynevezett Kun-székek egyike a „Kecskeméti szék" épen ott volt s igy történelmi t dicziói, néprajzi viszonyai ugyanzok^ mint a mieii mint egész alsó Pestvármegyéé, amely a tizenheted század végéig — a dunaparti községek kivételével ugyancsak a „régebbi“ Kiskunsághoz tartozott. A múltakból átszármazott szoros együvé tartóz érzete mindenesetre hatalmas erkölcsi rugó ahh> hogy igyekezzünk önmagunk ügyeit abban a körb: intézni, amely körnek minden egyes tagja örön találja a másik boldogulásán és nem tekint fél! kényén és irigyen az előrehaladóra. * * * Téli temetésen. Azt temettük, a ki sokat temetett. Vitték, lassan vitték a hült tetemet, S tiszteletére Kiöltözött a temető fehérbe. Mert a temetőnek a gyásza fehér. Télen nincs virág és nincs a fán levél, Ilyenkor fájva Bevonja magát a hóleples gyászba. Köröskörül merre a gyásznép haladt, Puszta havas fák állottak sorfalat, Köztük a fejfák • Egy-egy rövid élet végét mutatják. Mellettem lépkedve felsóhajt társam : „Szebb mégis meghalni tavaszszal, nyárban Akkor zöld a táj, ■ Virághím lent, s fákon csattog a madár. Oly ijesztő télen a sir, a halál; Olyan hideg a föld, mely a holtra vár; S a csók csupa fagy, A melylyel ősanyánk orczánkra tapad.“ Bólintottam rája, bár az én vágyam: Inkább elhamvadni forró tüzárban, Mint a mélybe tán Lassan porrá válni férgek ajakán. Oda elöl busán búgott az ének, Megállván szélén a sir üregének, S a testre a hant Egy-egy sikoly közben dübögve zuhant. Oh te csoda-fajzat, te emberi nem ! Mit készted az élőt, újra szenvedjen ? Nincs seb égetőbb, Mint látni szerettünk a nyílt sir előtt. Nem bírtam a jajszót, fordultam legott Pillámon egy könyü reszketi-ragyogotl ! Csak, csak kifelé ! Megborzad és megfagy a lélek belé! A kapunál künt még egyszer szétnéztem És reszketve, fájva dobbant a szivem: Hej! nem sokára 'á ' Ide hoznak engem hóleples gyászba . . . Bernáth Lajos.. * * * Művészet. A Dékáni Árpád kiállította halasi csipkék na<; diadalt arattak. Az iparművészeti társulat biráló bízol sága egyhangúlag Dékáni Árpádnak Ítélte meg legelső dijat, a nagy állami aranyérmet. 2 —
