Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-03-04 / 9. szám
1903. II. Melléklet a Kiskun-halas helyi értesitőjéhez. márczius 4. „6. §. Mihelyt a körülmények megengedik, a már létező sereg, ez- redek tökéletesen magyar lábra állíttassanak.“ Az átmeneti intézkedés tehát ismét magyar nemzeti szempontból a katonai szuverenitás teljessége folytán megtétetett. „7. §. Azon hadi tisztek, a kik a régi sereg átalakításakor a magyar ügyvitelre képességgel nem bírván, szolgálatukat nem folytathatják, ha egyébként a magyar állada- lom iránt kötelességüknek hűséggel megfeleltek, rangjukhoz képest való díjazásról törvény által bizto- sittatnak.“ Gondoskodás történt tehát, hogy azok a tisztek, a kik a magyar nyelvvel megbirkózni nem tudnak, eltávolíttassanak a magyar hadseregből, természetesen méltányossági, emberiességi tekintetekből, megfelelő nyugdíjjal. Kérdem t. ház, ez az egyetlen okmány nem elegendő bizonyiték-e arra. hogy még 1848-ban is a magyar nemzet katonai szuverénitása intakt, érintetlen, a maga teljességében törvényesen fenálló intézmény volt. (Igaz ! Úgy van ! a szélsőbaloldalon.) És, t. ház, miután azok a kifogások szoktak tétetni, hogy mindezek magyar ezredekre, de nem magyar hadseregre vonatkoznak, hivatkozom magára Deák Ferenczre, arra a Deák Ferenczre, a ki az osztrák Lustkandllal szemben maga bizonyította örökbecsű munkájában, hogy a magyar ezre- dek nevezete alatt az állandó magyar katonaság is értendő. Nincs tehát önöknek a túloldalon joguk annak kétségbevonására, hogy a mikor Magyarország törvényei magyar ezredekről intézkedtek, a magyar hadseregről tettek intézkedést. (Igaz ! Úgy van 1 a szélsőbaloldalon.) De, t. kópviselőház, hivatkoznom kell Deák Ferenez egy másik örökbecsű munkájára, (Halljuk ! Halljuk ! a szélsőbaloldalon.) a mely nem tisztán az övó, de az 1861-diki országgyűlésnek is sajátja és tulajdona volt, a melyet a nemzet gyűlése fogadott el és vallott magáénak. A másik feliratban, — kissé terjedelmesebb részt leszek kénytelen felolvasni a világosság okáért, (Halljuk ! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) mert hiszen a t. túloldal Deák Ferenczre támaszkodva szokta kétségbe vonni a nemzet jogait, — a második feliratban láséuk, mit javasolt Deák Ferenez, mit mondott 1861-ben, és az ő indítványára mit mondott ki a kópviselőház. (Halljuk ! Halljuk ! a szélsőbaloldalon.) Madarász József: 1865 után is. Babó Mihály : Erre is rátérek. Az 1861-diki második feliratban ezeket mondta Deák Ferenez. „Kétségtelen az, hogy a magyar hadsereg a többi tartományok seregeivel együtt közösen harczolt a hon és a fejedelem ellenségei ellen, de lényeges volt mindig a külömbsóg Magyarország és az örökös tartományok közt azokra nézve, a mik a katonaságot tárgyazzák. Magyarország az örökös tartományoknak és azok kormányzatának minden befolyása nélkül önállóan határozta meg a magyar katonaság számát, a mint ezt számos törvények, különösen az 1802 : II. t.-cz. bizonyítják. Ország- gyűlésileg határoztatott meg a magyar hadsereg fentartásának módja és pedig gyakran lényegesen eltérő- leg az örökös tartományokban behozott rendszertől. A megfogyott hadsereg pótlására szükséges ujonezok országgyű- lésileg ajánltattak meg és ezek megajánlásánál csak a magyarországi ezredekben létező hiány vétetett tekintetbe és az ajánlat a magyar ezredek betöltésére' tétetett. A többi tartományok katonaságánál létezett aránylag kisebb vagy nagyobb hiányra soha semmi figyelem nem volt. Országgyűlésileg határoztalak meg az ujonezok állításának módja és feltételei, valamint a szolgálatnak ideje is, minden tekintet nélkül arra, hogy a többi tartományokban mindezek miként állapíttattak meg. És az ujonezok megajánlásánál nemcsak az vétetett figyelembe, hogy a magyar ezredek teljes számából mennyi hiányzik, hanem megkívánta az országgyűlés azt is, hogy a kül- dolgok fenforgó körülményei is fedeztessenek fel előtte és az ezek szerint megismert szükséghez mérve tette ajánlatát. Bizonyítják ezeknek valóságát törvényeink, a melyek közül elég leend, az 1840-ik évi 2. törvényezik- kelynek 1. §-át felhoznunk, mely következőleg szól: „Az ország Ben- dei, miután a törvények értelmén sarkalló kivánatuk folytában a kül- dolgok fenforgó körülményeiről és a magyar ezredek jelen állapotáról ő Felsége nevében értesittettek, a szükség iránti felfedezés következtében, ennek pótlásául, segedelemképen, s minden ebből vonható következtetés nélkül, a magyar ezre- dekhez önként 88.000 ujonezot ajánlanak, következő feltételek alatt . . .“ stb. „Az időnkint országgyűlésileg ajánlott ujonezozáson felül folyvást fennálló rendes toborzás által is pótoltatott a magyar hadsereg. Ezen toborzás is országgyűlésileg alkotott törvények mellett állott fenn s annak fentartására külön ajánlotta meg mindig az országgyűlés a szükséges költségeket. Régibb törvényeink az iránt is világosan rendelkeznek, hogy az idegen katonaság Magyar- országból eltávolittassék; a magyar katonaság visszahozassék, a magyar várakban magyar parancsnokok alkalmaztassanak ; a magyar hadak főkapitánysága az ország nádorát, illesse. A katonaság élelmezése és elhelyezése felett mindig a magyar királyi helytartótanács intézkedett s több Ízben, különösen 1790. és 1840-ben, országgyűlési bizottmányok neveztettek ki ezek állandó szabályainak kidolgozására. Kétségtelen mindezekből, hogy Magyar- ország a katonaságot illetőleg is, mind közjogi, mind kormányzati tekintetben, mindig alkotmányos önállással bírt, s az 1848: 3. tör- vényezikknek azon része is, mely a magyar katonai ügyeket kormányzati tekintetben a magyar király fejedelmi hatalmának sérelme nélkül a felelős minisztériumra bizta, már előbb fennállott törvényeink értelmében lön alkotva.“ En azt gondolom, hacsak önök a túloldalon Deák Ferenczet megtagadni nem akarják, el kell ismerniük, hogy 1867-ig erről a jogáról a nemzet le nem mondott; addig a magyar nemzet katonai szuverenitása a maga teljes mértékében fennállott. (Igaz ! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Kétségtelen igazság, hogy 1867-ig a magyar nemzet fiainak vérével és életével szabadon rendelkezett a haza javára. Azonban elérkeztünk 1867-hez, midőn már a hires húsvéti levél, mely 1865-ben lelkesedést keltett, többé nem tekintetett olyannak, a mely kell, hogy az egész vonalon érvényesíttessék. Tagadja a t. túloldal azt az ellenzék részéről hangoztatott állítást, melyet magam is fennhangon merek kiáltani bárkivel szemben, hogy 1867-ben
