Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1903-03-04 / 9. szám

1903.

Kiskun-Halas helyi értesítője.

márczius 4.

bérről van szó évenkint, t. honvédelmi miniszter ur, abban az esetben, ha ez a törvényjavaslat elfo- gadtatik. A mi azután Magyarország helyzetére vonatkozólag azt jelenti, hogy ha most ez a törvényjavaslat mellőztetik, a kétéves katonai szolgálat pedig akként hozatik be, hogy a létszám nem emeltetik, Magyar- országnak óvenkint 64.000 embert kell előállítania ; mig ellenben, ha a most tervezett felemelés ki mondatik, akkor 77.360-t, tehát óvenkint 18.000 a különbség.

Már most, t. honvédelmi miniszter ur, méltóztassók őszintén nyilatkozni : gondolja-e azt, hogy ha most megszavaztatik a létszám-felemelés, lehet-e Magyarország abban a helyzetben, hogy a katonai kétéves szolgálat érdekében a további felemelést elrendelje ? Hiszen majdnem képtelenség,, nem lesz honnan venni az embert. Én azt gondolom, hogy tendencziózus a miniszter urnák törvényjavaslata; egyenesen útját akarja vágni annak, hogy a kétéves katonai szolgálat kérdésével itt komolyan foglalkozhassak a törvény- hozás. (Ügy van la szélsőbaloldalon.)

Ezt akartam a honvédelmi miniszter urnák beszédére általánosságban megjegyezni. Lesz alkalmam beszédem további folyamán többi kijelentéseire részletesen megadni a feleletet. (Halljuk ! Halljuk ! a szólsőbaloldalon.)

Most azonban áttérek beszédemnek tulajdonkópeni tárgyára.

Akkor, midőn ebben a teremben katonai javaslatok tárgyaltatnak, a népképviselőnek nem lehet elzárkóznia az elől, hogy Magyarország közjoga és Ausztriával való viszonya, másodszor a nemzetnek és tagjainak anyagi helyzete és teherviselési képessége, harmadszor a hadügyi szervezet és a katonaságnak a nemzettel való kapcsolata milyen állapotokat tüntet fel. (Úgy van! ügy van ! a szólsőbaloldalon.) Az én kiindulási poutom az, hogy a mely nemzet tagjainak vére és élete felett a haza javára nem önmaga rendelkezik, az független, önálló nem lehet. (Úgy van , Úgy van ! a szól- sőbaloídalon.) Nagyon jól tudták ezt őseink is és törvényes intézkedésekben iparkodtak a nemzetnek ezt a jogát biztosítani, fentartani és a jövendő nemzedéknek átadni. Miután azonban a túloldalról kétségbe vonattak azok az igazságok, hogy a

nemzetnek katonai szuverenitása megvolt, kötelességemnek tartom némely intézkedésekre hivatkozni.

Az 1723. évet megelőző időből hivatkozom az 1598 : XVI. t.-cz.-re, a mely megengedi, hogy ő Felsége a megajánlott adóból fogadtasson lovas- és gyalogkatonákat, kapitányokat és tiszteket, de azok magyarok legyenek. Hát ha nem a nemzetet illette volna a katonai szuveréni- tás joga, kórt volna-e és elfogadott volna-e ő Felsége engedélyt arra, hogy ő katonákat szerezhessen és vájjon azt a feltételt, a melyet oda szabtak, megengedte volna-e a törvénybe illeszteni ? Az 1599: XIX.

t.-czikkben pedig világosan kimondja a törvényhozás, hogy a ’magyar katonaság az ország szokása elleni esküre ne kónyszerittessók, mert a magyar katonának régi jogai vannak, melyeknél fogva csak magyar kapitányok vezényelhetik. Az 1603 : V. t.-cz. pedig már egyenesen rendeli, hogy magyar katonaság magyar kapitányok által íogadtassék, itt tehát ő Felségének joga elé ismét egy újabb akadály állittatik.

De talán nem lesz érdektelen, ha az 1606-iki bécsi békekötés egy idevonatkozó részét bemutatom. (Halljuk ! Halljuk ! a szólsőbaloldalon.) Ez kétségtelenül bizonyítók lesz arra, hogy a magyar nemzet katonai szuverénitása abban az időben csakugyan a maga teljességében fennállott. Az 1606-iki békekötés 29. §-ában a következők foglaltatnak : „Ha a törökkel becsületes békességet nem lehetne kötni s a törökök oly feltételekhez ragaszkodnának, melyek Magyarországnak és a szomszéd tartományoknak károsak vagy veszélyesek lennének, akkor a 27. §. szerint fentartva az ország jogait és szabadságait, Magyarország lakosai a török ellen, mint a kereszténységnek és a hazának ellenségei ellen, az ország törvényei szerint hasonló gyorsasággal és készséggel minden vonakodás nélkül fognak hadakozni.“

Tehát törvényszerű intézkedés kellett arra, hogy még a török ellen is ő Felsége a magyar katonasággal, a magyar nemzet azon fiaival, a kik katonai szolgálatokat teljesítenek, rendelkezhessék. Már pedig, ha a rendelkezés fejedelmi jog lett volna, akkor nagyon természetes, hogy a bécsi békekötésbe ezt a pontot beiktatni lehetetlenség lett volna.

Ott van t. ház, az 1625 : XXIV.

t. -cz., a melyben ki van mondva, hogy addig is, mig a kiilkatonaság ki nem vitetik, e katonaság — tehát a magyar katonaság — magyar kapitányok, magyar törvények alatt álljon és a nádortól függjön.

Az 1715 : VI. t.-cz. pedig világosan ekként fejezi ki a katonai kötelezettséget: „A nemesek az ország védelmére katonáskodni tartoznak“ ; tehát nem Ausztria érdekében, hanem tisztán az ország érdekében tartoznak katonáskodni, (ügy van ! ügy van ! a szélsőbaloldalon.) Midőn pedig 1715-ben a rendes katonaság behozatott, az 1715 . VIII. t.-czikkben az foglaltatik, hogy „ . . . rendezett katonaság lenne mindeü eshetőségre tartandó . . . ; a sególyletés szükséges adózás tárgya országgyűlésileg a Rendekkel elhatározandó lesz.“ Tehát a katonai erőre vonatkozó rendelkezési jog egyenesen az országgyűlésnek tartatott fenn. (Igaz ! ügy van ! a szólsőbaloldalon.) Nem áll tehát az, hogy ez fejedelmi jog lett volna.

De, t. képviselőház, nagyon sokan abból a téves felfogásból indulnak ki, hogy midőn a magyar országgyűlés a királyi család nőági örökösödését 1723-bau megállapította, ez a nemzet katonai szuverenitásának kérdését is érintette.

Megjegyzem, e törvényt nagyon helytelenül és nagyon tévesen nevezik szankczió pragmatikának, mert az egy önálló, valódi magyar törvény, a mely azon az utón, a melyen létrejött : t. i. törvényhozási utón, bármikor meg is változtatható, s a mely lényegesen különbözik az igazi

u. n. szankczió pragmatikától, vagyis azon családi intézkedéstől, a melyet III. Károly az ausztriai trónt illetőleg tett; hiszen ez ez utóbbi tartalmára nézve is lényegesen különbözik a mi 1723-iki törvényünktől, a mennyiben az osztrákban semmiféle feltótelnincs megszabva, a mely mellett az utódok trónra léphetnek s azonkívül ott nincs a nemzetnek fentartott joga, mig Magyarország számára még a királyválasztási jog is fenn van tartva. Sőt a mi szintén lényeges, náluk nem is ugyanazou ágakra terjed ki a trónörökösödési jog, mint a melyre Magyarországon. Már pedig, t. kópviselőház, a téve- seu szankczió pragmatikának nevezett 1723 : évi I. és II. t.-cz. meghozatala után is a magyar nemzet a