Kis-Kunság, 1903 (7. évfolyam, 52. szám)
1903-12-25 / 52. szám
— 4 — ellenállhatatlanul von, kényszerit menni ismeretlen tájak felé, s keresnek valakit, a kit csak szivük érez, de nevét ajkuk nem tudja kimondani. Angyalok éneke zendül meg soha nem hallott hangokon, s hirdet a mezei pásztoroknak olyan szózatot, melynek hallatára édes zsibongás szállja meg szivüket. Herodes palotája megborzong valami titkos sejtelem miatt. Micsoda, reménységgel, hatalommal teljes éjszaka ez ? A mindenség hatalmas Ura most éri el örökkévaló, bölcs czélját: ez a Jézus születésének éjjele, ez az idők teljessége ! Éjszaka volt, sötét éjszaka ! Oh de mi ez éj sötétje a lelkek ama borújához képest, mely századok óta erőt vett a választott nép szellemén, mely boru- lat eddig eloszlani nem tudott, mely sötét éjszakának nem akart lenni hajnalhasadása. Ma megvirradt Betlehen felett. Ragyogó virradat, fényes hajnalhasadás. A bölcsek megtalálták, kit eddig szivük vágyó sejtése érzett csupán, ki azt mondja nekik : „Én azért jöttem a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról.“ A bűnös megtalálta a megváltást, a lelki szegény azt, ki neki mennyországot ád, a siró, ki neki nyugasztalást, az alázatos, ki neki örökséget, a tiszta szivü, ki bizton mondja neki, hogy meglátja az Istent, a papok szerint gyűlölködő emberiség: ki azt mondja neki : „Ti egy mennyei atyának gyermekei, egymásnak testvérei vagytok!“ Testvérek mindnyájan ! Tehát az a koldus, ki fáradtan emeli az éhség és hideg miatt reszkető tagjait ablakod előtt, az a lázár, kinek számára asztalodról még csak morzsák sem hullanak, ez a kínnak és fájdalomnak embere testvéred neked, mert ő is gyermeke a mennyei Atyának. Tehát az a gonosztevő, ki letérve a becsület útjáról, a bűn bélyegét hordja homlokán, az a rágalmazó, ki mérges nyilakat lődöz rád, az az ellenfél, ki dühében rád fenekedik, mind testvéred neked ! Tehát az a pogány, ki a világ alkotóját, az áldást osztó nap képében imádja, az a fétis imádó ki önalkotta bálványai előtt omlik porba, amaz indus, ki a szent és rettenetes Brahma tiszteletére vérével áldozik, az a Mohemedán, ki Allahja kedvét keresve szent buzgalommal vándorol nagy prófétája hamvaihoz, az a schakter, ki tánczolva dicséri istenét, az a methodista, ki naphosszat veri mellét, kínozza testét: ezek mind, mind testvéreid neked, mert a mennyei Atya gyermekei. Oh értjük-e, érezzük-e e szent testvériséget ? Érezzük-e, hogy karácsony napja a testvériség nyájas ürnnepe, a szeretet napja, melyen azt látják szemeink, kiben mindnyájan testvérek vagyunk, ki maga a szeretet. Oh de messze még az idő, mikor a szeretet egygyé tesz mindeneket, oh de sokszor fakad addig sóhaj a buzgó lélek ajkán, mig eljön hozzánk a testvériségnek, a szeretetnek országa ! Karácsonyi ajándék. A mi karácsonyunk nem is olyan szürke ! Megjött a várt vendég: fekete a fürtje. . Hófehér kis ágyban piheg némán, hosszan; Zaja sincs, baja sincs, még csak nem is motszan. Oda-oda nézek lopva, lábujhegyen. Talán meg is fullad: vánkosát emelem. Három testvére is mind óhajtja látni: Sokáig kellett a rossz gólyára várni! Olyan kiváncsiak : mikor jött, hogyan jött ? Kéményen jutott be, vagy az ablak között ? Nagyanyjuknak ugyan gondban fö a feje: Három kicsiny ajak kérdéssel van tele. Mi meg összenézünk halovány rózsámmal, Úgy megértjük egymást néma mosolygással. Az elménk legföllebb azon vesztegel: Piros rózsabimbónk miként nevezzük el? Erzsi-e vagy Margit, vagy mint anyja : Rózsa ? Gondolatunk szálát e kérdés csomózza. S addig találgatjuk, a mig összébb hajiunk. S egy édes lágy csókban összeforr az áj kunk. Bernáth Lajos. , * * ' * A karácsony költője. Krisztus születésének emléknapja, a szeretet ünnepe, egy magyar költőt sem ihletett annyira, mint Szabolcska Mihályt. Valósággal elmondhatjuk, hogy Szabolcska a karácsony költője. Lantján minden évben fölzendül egy-két karácsonyi ének, telve melegséggel,, telve szeretettel. S énekei minden szívhez megtalálják az utat, mert közvetlenek, s megmaradnak emlékezetünkben, mert egyszerűek. A magyar vallásos költészetnek nagyrészt mesterkélten hangzatos nyelve, lelkesüléstől duzzadó előadása gyakran gyanút kelt az olvasóban : vájjon hiszi-e: a szerző a mit ír. A Szabolcska költeményeinek egyszerűsége igaz érzelmek bizonysága. Az ó-kécskei parasztimban, akit édes anyja tanított meg az Istenben hinni, a Krisztust szeretni, ai csizmadiaképp debreczeni theológusban, a kinek ai lelke külföldről is visszasírt a tiszaparti kis faluba,, az országos hirü temesvári papban, szokatlan nagy mértékben él egy hatalmas érzelem: a szeretet. Szereti a Tiszát, partján a füzest, az utszéli virágot, ai az öreg szülői házat, az édes jó anyát, a szegényt,, *az árvát, a szerencsétlent. A múzsa, mint ő magai mondja, nem homlokon, hanem szivén csókolta : Ezért imák mások ezerszer Okosabbat az én könyvemnél; Ezért nincs egyéb az enyémben Együgyü, jámbor szeretetnél. (Ajánlás.) Kevés húrja van lantjának, azt vetik a szemére., De azon a kévésén gyönyörű hangok kelnek. Szívből! jön, szívhez szól mindenik. S a szeretet költője ne: találna hangot a szeretet ünnepéhez ? Gyermeki lélekkel csügg a Jézuson : Úgy áll még előttem Tiszta, szent képe, Ahogy édes anyám Szivembe véste. Született szegénynek, Közénk valónak, Szeretett, szenvedett Példát adónak. Hanem a halállal Mégse lett vége, Keresztje kivirult S hid lett az égbe. Oda száll, onnan jár Ma is e világba, Hol annyi a szegény, Az özvegy, az árva, Ki őtet várja. (Jézus.) Ezekről a szegényekről, özvegyekről, árvákról
