Kun-Halas, 1900 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1900-08-12 / 33. szám
IV. évfolyam Kun-Halas, 1900. Augusztus 12. 33. szám Kéziratokat nem adunk vissza. Az előfizetési és hirdetési dijak Kun-Halason fizetendők. Szerkesztőség és kiadó- hivatal: Fö-utcza 1254. szám. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dr. Hermán Ferenc?. Közgazdasági és társadalmi hetilap. Előfizetési árak: Egy évre 10 kor. — fill. Fél „ fi я л Négy. „ 2 „ 50 „ Egyes szám ára 20 fill. Hirdetési dijak: Petit soronként előfizetőknek 6 fillér, nem előfizetőknek 10 fillér. Nyilttér: petit soronként 20 fillér. Megjelen finden vasárnap. Anarkizmus. Mi szegény emberek szerényen megvonulva élünk kicsiny körünkben ; amig vagyunk, dolgozunk, küzködünk, szomorúság és boldogság váltakozva tölti be lelkivilágunkat És mikor már nem vagyunk, forró könnyek hullanak koporsónkra, akad egy két szív, melyben ürességet hagyunk vissza, de aztán elfeled bennünket minden, minden. Nem marad más utánnunk, mint egy mind jobban elmosódó emlék és egy kis domb, melynek feldulását harmincz esztendő múltán a törvény is megengedi. Más a királyok élete. Szoros összefüggésben áll a királyok életének minden egyes mozzanata a millió és millió alattvaló életével. Ami velük történik, akár jó, akár rossz, azt közvetlenséggel érezzük mi is, mert a Király a nemzet feje és mi vagyunk a test. így van ez nálunk, ahol a legelső magyar ember a király s érte minden honfi karja készen áll. Ez a magyar ember király-elmélete és megdöbbenésünkre szolgál, midőn látjuk, hogy nem mindenütt ilyen a népnek elmélete az ő királyáról. Az ifjú olasz királyságban mintha nem a nemzet testének kiegészítésére lenne a király, mert íme meggyilkolták őt és az olasz nép nem azt a fájdalmat érzi, amit egy testrész erőszakos megbénítása okoz a testnek. Az olasz nép gyásza spontán és hatalmas külsőségekben nyilatkozik meg, de a kinos feljajdulásnak az az égigható ereje, melylyel mi sirattuk el Erzsébet királynét, ott hiányzik. Umberto szivét golyó furta keresztül, s hogy az a nemes szív megszűnt dobogni, azt Olaszországban csak egy ember érzi át az igaz keserűség bensőségével: Margit, a hitestársa, aki úgy írja alá a leveleit, hogy: „Margit, a szegény asszony“. Az olasz nép előtt ismeretlen maradt ez a bensőség Umberto meggyilkoltatása alkalmából... Az anarkisták pedig kaczagva vonulnak előre rettentő utaikon. Ravachol, Vailíant, Caserio, Luccheni, és Eresei példái lebegnek előttük és lenéző megvetéssel nevetnek az emberi megtorló igazságszolgáltatás szeme közé, mely nem ismer nagyobb büntetést a halálnál s az élethossziglani börtönnél. Az anarkistában rettentőbb és erősebb démon lakik minden más démonnál, mert nemcsak hogy nem fél a lehető legnagyobb büntetéstől, a haláltól, de< egyenesen kihívja maga ellen ; vágyj a és kívánja a gyalázatos bitófát. Hiába támadna fel Torquemada, hiába tanácskoznának a világ első jogtudósai és hiába törné fejét a hóhérok kongresz- szusa: olyan büntetést, mely az anar- kistát elrémitené, fölfedezni nem tudnának. A véges elme nem ismer semmi erősebbet a halálnál, de az anarkistá- nak nincs érzéke a halál iránt. Gyilkol, hogy megölessék. Minden időben hatalmas ellenségei voltak azoknak, akik trónon ültek, vagy a trón zsámolyánál állottak. Minthogy nem is lehet az másképpen. De konokabb és erősebb ellensége nem volt még soha a királyoknak és az ő sárrr tájaiknak az anarkistáknál. Ok át akarják formálni a világot. De hogyan, miképpen ? Micsoda társadalmat akarnak teremteni ? Erre a kérdésre nem tudunk választ, Az anarkisla rendszerint csak akkor kerül a megtorló igazságA „KUN-HALAS“ tárczája. Mese a havasi rózsáról. Messze, havas hegyeken túl, ott ahol a Bucses sziklaóriásai az éggel öíelkeznek, áll a tömösi kastély. Egy kis paradicsom a havasok közt, ezer- egyejszakai keleti pompa hóboritotta hegy csúcsok aljában. A vándor, kit útja arra visz, csöndes áhítattal élvezi a természet és emberkéz e közös csudáját, s önkéntelen arra gondol, hogy az édennek, ha létezett, ezen a helyen kebelt feküdnie. S ennek az isteni zugnak a koronája, aki szebb és híresebb mind e természeti csudánál, a havasi rózsa — Éva grófkísasszony. Haja ében, csillagszemei kékje ragyogóbb a Cohi- noornát, arcza lágy bársonya a bíbor és tej vegyüiéke, termete hajló pálmához hasonló. Es zarándokoltak a rózsa csudálására szépek és gazdagok s a rózsát mellére tűzni nem tudta egyik is. * Mikor az alkony édes félhomálya ül a tömösi tündérkertre, mikor a Bucsest már hamvaskék köd uszsza körül, időnkint megjelenik a legmagasabb csúcson a „Bucses kísérlete“, az ide oda morgó szelfomaiak. A vándor keresztet vet s messzi elkerüli a áj at, a benssüiött oláh meghúzza magát kunyhójában s kettős iakatra zárja ajtaját. — Miatyánk, ments meg a gonosztól. S ekkor odaül az ablakába Éva, a gróf kisasszony, s imádkozik forrón, áhítattal: — En istenem, hadd jusson el szerencsésen — hozzám. Ez az ima elűzi a kisértetet, eltűnik a csúcsról . . . Halkkal, zajtalanul nyiíik az ablak s betoppan rajt a „Bucses kíséri ete", a déiezeg Juon. A leány ajkára az öröm édes, elfojtott sikolya ül. — Eu édes szentem, én szerelmem. Tovább nem szólhatott, a sok gondolat csóközönbe fulladt. A félhomályban a csókok beszéltek csupán. Milyen más is volt a Tündér Ilona arcza most, csupa hódító mosoly, csupa odaadás. Véghetetlen gyönyörrel nézett végig az óriáson. A Juon pedig elébe ült a földre, ölébe tette az Éva apró lábait s térdére nyugtatva hatalmas szép fejét, úgy nézett áhítattal a ragyogó csillagokba s suttogott gyöngéd, szépséges dolgokat, miktől könnyes lett a szép leány két szeme. — Istenem, szivem drágaköve te, hát gondoltál-e rám is egy kicsit annyi szép gavallér köxt ? Lásd nem jöhettem hamarabb, messze jártam. Erezted, tudtad e kis királyném mily veszélyben voitam ! Nem ludta, de azért utólagosan is a szeme- fehérjéig eihalaványodott föle, szinte sírva susogta: — S az alatt nekem unalmas ficsurokkal kellett tánczolnom, zongoráznom. Hirtelen eszébe jutott valami. Pajkosan a Juon nyakába kapaszkodott, majd komikus komolyságot erőltetett magára. — Tudod édesem, menyasszony vagyok. A férfi arcza elborult. — Jobb is az úgy, mondta azután, ügy sincs czélja ennek a mi életünknek. — Nem úgy, te rossz, duzzogott a szép hölgy. El Dem hagyjuk mi azért egymást. Tudod a papa kényszerítőt*, hát én beleegyeztem. Az nap megyek vele az oltár elé, amikor a havasi hiénát akasztani viszik. Ha, ha, ugy-e jó ötlet.
