Kun-Halas, 1899 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1899-12-10 / 50. szám
III. évfolyam 50. szám. Kun-Halas, 1899. deczember 10. Előfizetési ár: Egész évre — 5 frt — kr Fél évre — 2 „ 50 „ Negyedévre — 1 „ 25 „ Egyes szám ára 10 kr. fehlen [rinden vasárnap. Közgazdasági és társadalmi hetilap. Hirdetések dija : 3 hasábos petitsor előfizetőknek 3 kr., nem előfizetőknek 5 kr. Nyilttér: íiárem lusito! petitser 18 kr. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Fő-utcza 1254. Vidéki központok. Francziaország közéletének egy sajátságos, de nagy kihatású jelensége található meg nálunk Magyarországon. A mi a Francziá- nak Páris, ugyanez nekünk Budapest, de nem az a mi Olaszországnak Róma, Ausztriának Bécs és Németországnak Berlin. Róma, Bécs és Berlin mellett hatalmas góczpontok vannak az ország különböző részein, másodrendű fővárosok, szellemi, kereskedelmi ipari és politikai központjai az ország egyes vidékeinek. E vidéki góczpontok ban a vidék nagyságával és forgalmával arányban csak úgy lüktet az élet, mint az ország fővárosában. S belőlük meriti a provinczia mindazt a fölhasználható kidolgozott erőt, melynek nyers anyagát ő maga szolgáltatta. Nagy hasznára válik ez a lakosságnak minden tekintetben, mert igy közvetlen érintkezésben van mindazzal, a mi szükséglet csak a városból szerezhető és mert igy gazdag, hatalmas vidéki központokat létesít. Egészen másképen van Fran- cziaországban. Páris felszívja a vidék összes nyers erejét s igy a vidék csakis Párisban szerezheti meg azt, a mit Német- vagy Olaszországban a vidék góczpontjaiban is megszerezhet. Francziaország- ban az anyagi és szellemi életnek egyaránt kizárólagos központja, a mely miatt a vidék városai nagyot alkotni, boldogulni nem tudnak — Páris. így van az Magyarországon is. A vidék termelésének egyedüli raktára, összes forgalmunk levezető csatornája, társadalmi és szellemi életünk vetélytárs nélkül álló intézője Budapest. Nem nagy pesszimizmus kell hozzá hogy azt állítsuk, hogy Budapest a fejlődő, virágzó Magyarország, mert a vidéken alig észlelünk valamit a virágzásból. A fővárosban duzzad minden erő, mely munkát produkál — de a vidéki városok vérszegények, tespedők, lankadtak. Az ország nyers erejét csakis Budapesten dolgozzák fel s a vidéki városok a legjobb ..esetben közvetítői annak a forgalomnak, melylyel a falvak Budapestet és Budapest a falvakat táplálja. Nagyon siralmas szerep ez. f Ez a főoka annak, hogy szegények a vidéki városok, a megyék székhelyei. Folyton panaszkodnak, folyton szegényednek és íigygyel-bajjal tudnak csak megfelelni a közigazgatás követelményeinek, melyeket a törvény rájuk ró. Folyton emelik a községi adókat, mert a kiadások emelkedőben vannak, de sem az adófizetők, nem szaporodnak, sem az adóalapok nem növekednek. Keserves gond a vidéki városnak az iskola, a kórház, a szegények és minden kulturális és nem kulturális kiadás, mely anyagi megtérítés nélkül való. Ritka volt eddig is de m@fit mindinkább ritkábbá válik, hogy gyárak, vállalkozások alakuljanak a vidéken. A tőke csakis a főváros felé gravitál. Vasutaink mostohán bánnak a városokkal, góczpontjuk Budapest és alig van az országban egy-két jelentékenyebb vasúti központ. Még az iskolák dolgában áll a legjobban a vidék, de ezek természetesen csak uj befektetéseket igényelnek, a nélkül, hogy jövedelmeznének. Nem igy volt ez azelőtt, mikor Budapest kisebb és jelentéktelenebb volt ugyan, de gazdag, öntudatos polgárság által lakott városok voltak a vidéken, nagy területek igazi központjai. De mióta Budapest csodás arányokban fejlődni kezdett, gazdagság és jelentőség dolgában szemíátoA „K U N - H A L A S“ tárczája. AZ ERDŐKERÜLŐ. A lenyugvó nap bibor pirosra festett mindent, ameddig a szem csak ellátott. Az égen festői szépségű aranyszegély csipkézte körül a ritkás felhőket. Reszketett a lég a délutáni hőség lankasztó párájától és az esti szellő a hazatérő gulyák nyájak tompa kolomp bugását vitte szerte szét, amelybe kellemesen csengett a sápi templom estéli harangszava. Fáradtan kullogtak haza felé a poros országúton a mezei munkások kettesével, hármasával, ritkán, elszórtan. Ki rozsét czepelt tüzre- valónak, ki csalamádét a tehénkéjének, a módosabbja egy-egy sovány gebét hajtott döczögő szekere előtt, amely dinnyével és egyébbel volt megrakva, hogy majd másnap hajnalban, nehány krajczárnyi haszonnal túlad rajta a pesti vásáron. Sólyom András a tisztességben megőszült parasztgazda is arrafelé tart a kocsijával, de a határszéli kutnál megáll itatni. Nem is igen kell a lovának a jéghideg kptviz, mert csak az imént itatott, de hát az öreg csak azt várja, hogy egyedül hajthasson az országúton. Nem szeret társalogni senkivel. Amint aztán beesteledett egészen, előveszi sallangos dohány zacskóját, pi pára gyújt és némi piszmogás, motyogás után útnak ered. Útközben elejibe kerül az öreg Bálint gazda, egy kiszáradt képű őszbecsavarodott, alak, az öreg erdőkerülő. Rézfokoson támasztgatja meg-megrogyó térdeit. Tán húsz éve, hogy kerülgeti az erdőt. Tüszőjében porlepte hatlövetű revolvert rejteget, ami három golyóra meg is van töltve. De nem igen használja. Ugyan minek, kire ?! Sólyom András messziről megösmerte Bálint gazdát, az egyetlen embert, akivel mégis immel- ámmal, de elbeszélget. A két öreg köszöntötte egymást, Bálint aztán felkéred- zett a szekérre, mert neki mindegy akár lefelé, akár fölfelé megyen. Most ugyan a hivatala után indult kerülni egyet, de mert megneszelte, hogy zivatar lesz, hát inkább haza kívánkozott, az ide sötétlő erdő alján levő csőszházboz. Az égen c.-akugyan elbújtak a csillagok a lomha fekete felhő mögé, a fűben bujkáló Szent-János bogárkák felcsillanó ezüstös fénye meg ki-ki- aludt a hatalmas villámok vakitó villanása alatt. Egy nehány mormoló dörgés után aztán lassan megeredtek a kövér esőcseppek, mire a két öreg valami ponyva féléből sátrat vont az ülőke fölé és összebújva egymás mellett lassan beszédbe elegyedett. Beszélgettek mindennapos dolgokról, vetésről, drágaságról, az élet nehézségeiről, elmúlt ifjúságukról, katonasorról meg tudj isten micsodáról, már amiről két ilyen öreg embernek gondolatja támad. Az öreg erdőkerülő kunyhóját tudatlan, akaratlan rég elhagyták bár; az eső is derekasan zuhogott, de azért ők csak kotyogtak tovább, jól esett nyilván a visszaemlékezés . . . Bálint gazda az asszonyokat kezdte szapulni, emlegetve különösen a fiatalját; imhol mindjárt az ő menyét, aki oly könnyelmű csalafintasággal ott hagyta az urát és beállt Pestre — kisasszonynak. Neki is van egy ilyen emléke. Szomorú emlék, még abbul az időbül, amikor ő tette a szépet, öreg Nagy András szépséges Julis lányának. Mindketten az uraságnál voltak szolgálatban. Szép meleg júniusi napon volt. Rózsa kinyílása, bimbó hervadása nem volt hasonlítható a Julis szép orczájához. Jó is volt, szerette is Bálint gazdát fiatal korában, mert hát nem igen akadt a faluban egyhamar olyan deli legény, mint amilyen ő volt. Egykor aztán, — ahogy egymáséi lettek oszt megszületett a Gergely gyerek, — hogy, hogy nem, eltűnt a Julis szem elől, se hire se hamva nem maradt. Csak hosszú időre rebesgették a faluban, hogy Pestre ment. Halálos sebet ütött ez akkor a szivemen — folytatta Bálint -- de aztán, mire ilyen fehér lőtt a hajam, hát azt vöttem észre, hogy bele nyugodtam a soromba. De ennek a mögnyugvásnak nagy volt ám az ára. Csakis annak a vére enyhitött a fájó szivemön, aki az asszonyt elcsábította, aztán meg rossz hírét költötte. Egyszer
