Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-06-12 / 24. szám
IT. évfolyam. 24. szám. Kun-Halas, 1898. Junius 12. IAL AS S/ERKESZTÖSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Eő-utcza 1254. Meg-jeleii minden vasárnap. TÁRSADALMI HETILAP HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 frt, fél évre 2 írt 50 kr., 3 hóra 1 frt 25 kr. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr. Kisbirtokosok sertéshizlaldája. Minden ember maga tudja legjobban mi a baja, s ha okos, komoly ember, arra törekszik, hogy a baján segítve legyen és ezt a nagy dolgot nem bízza másra, hanem maga lép a munka terére s elkövet mindent, hogy fáradtsága siker nélkül ne legyen. Hizt az igazságot és a bajok legyőzésének ezen helyes útját, módját, azt hiszem senki sem tagadhatja. És mégis csodálatos, hogy mi ezt a jó utat nem követjük. Felismerjük a bajt, a legtöbbször tudnánk is rajta önmagunk segíteni, de vagy urias természetünk, vagy lustaságunk miatt nem teszünk semmit, másra bízzuk, hogy a bajunkat eloszlassa. Hányszor látjuk, hogy egyik vagy másik felebarátunk meg van egy kis pénzre szorulva, nem maga megy a pénzintézethez, vagy egyes emberekhez, hanem fogad tel ügynököt, hogy az szerezzen neki pénzt. Annak a fáradtságát, meg a saját kényelmét aztán jól meg kell fizetni, igy a baj nem szűnik meg, hanem inkább nagyobb lesz. Hányszor hallom a gazdákat panaszkodni, hogy nyakukon vész a mit termelnek, sokszor ha piaczra viszik, alig tudják értékesíteni, sopánkodnak, hogy igy nem lehet megélni. De hát tesznek-e valamit a gazdák arra, hogy kelendő legyen az, a mit ők termelnek. Nem másra bizakodnak-e, hogy az majd nekik készen hozza a vevőt, nekik csak a szájukat kell kinyitni, hogy mit is kérnek terményeikért, s az a vevő olyan bőkezű lesz, hogy még többet ád az árpáért, kukoriczáért, mint a mit ők kérnek. Szó a mi szó, de mi tétlenül heverünk, ha bőtermés van s jó ár, akkor van kedv hegyen-völgyön, ha nincs termés és nincs ár, beüt a nyomorúság, igy egész véletlen játékszerei vagyunk mi gazdák. Nem jól van ez igy, bele kell nyúlni a sors intő hatalmába s ki kell aknázni a jó alkalmat s tartalékot gyűjteni a rosz- szabb időkre. Ezt mi eddig nem tettük. ■ Szántunk-vetünk. termelünk de terményünk jobban való értékesítésére semmit sem tettünk. Már pedig első sorban mi gazdák vagyunk arra hivatva, hogy czélszerű intézmények által magasabb értéket teremtsünk annak, a mit termelünk. És erre az az első lépés, hogy a gazdák magukhoz közel teremtsenek oly piaczot, hol a vevő rászorulva a közellevő eladókra, a lehető árt megadja- a terményért. Ez ma nincs meg. A gazda arra van kényszerítve, hogy egy hosszú útnak szállítási költségét viselje és ezzel olcsóbban adja terményét. Ez pedig nagyon költséges mulatság, mert a nyers termény szállítás igen drága és sok nehézségekbe ütközik. Ezért az okszerű gazdászat arra törekszik, hogy közelben találjon elég vevőt, piaczot, mely az ő terményét feldolgozza s feldolgozva szállítsa tovább. És ez már igen nagy különbség. Példával világosítsuk meg a dolgot. Termelek kukoriczát. Elakarom adni, igen ám, de itt nagy környéken nincs semmiféle gyár vagy hizlalda, mely azt megvegye, igy az alkusz ur messziről hoz vevőt és azt mondja megveszem a kukoriczát, de szállítási költségre levonunk 52 krt. íme tehát 52 krral olcsóbban kénytelen a gazda odaadni kukori- czáját azért a lustaságért, hogy nem küzd, nem áldoz azért, hogy közeibe legyen vevő, a kihez ő már saját alkalmatosságán is elszállíthatná a terményét. A szállításnál is óriás különbség van, ha az értékét tekinjük a szállítmánynak. Például 1 métermázsa kukoricza értéke 5 frt. 100 métermázsa krkoricza 500 frt. Most ha én a kukoriczát felétetem sertésekkel; most kukoricza helyett A „КТШ-HALAS^TÁKCZÁJA. Hányszor lelkem . . . Hányszor lelkem hazafelé téred Édes falum majd meghalok érted; Paradicsom kertje vagy te nékem Látlak-e még, mindig csak azt kérdem. Mórt is jöttem olyan messze tőled, Mért nem szántom most is a te földed. Mennyi virág termett nekem ottan, Itt csak bánat, akármibe fogtam. Gólya madár volt az utitársam, Hogy a falum utoljára láttam. A mig társad Maros vizét iszsza, Gólya madár sokszor térsz te vissza! Eakd a fészked arra a kis házra, Hol a hűtlen uj kedvesét várja. Mond meg neki: legyen boldog vele, Soha többé nem epedek érte. Azt a kendőt mégis vissza várom A mit neki vettem a múlt nyáron, Hogy a mikor temetőbe visznek Tegyék reá koporsómra dísznek. Senki abba könnyeit ne sírja, Inkább vessék utánnam a sírba. Oda lenn hogy békén tudjak lenni, Tőlem itt fenn ne maradjon semmi. D. Orbán Gyula. Vőlegénységem. A szamosmenti kastélyok arról nevezetesek, hogy pinczéikben és egyáltalán minden ró- szökben a legszebb példány patkányok találtatnak. Ha egyszer a bolond yankeenek ott Amerikában eszébe jutna, hogy patkány kiállítást rendezzen, hát a szamosvölgyi küldemény (partié) példányai nyernék meg az első dijat. Ezek a patkányok rontották el az ón egész életemet. Yerje meg az Isten mind, valahány patkány van az egész világon! I)e hát elölről kezdem az ón jerómi- ádomat. A számos mentén volt egy kastély, oblig- rát kastély kisasszonyával, rácsos kapujával és átkozott patkányaival. Eddig rokonszenveztem a francziákkal, de mikor olvastam, hogy Páris körülzárolása alkalmával a francziák ezekből a fertelmes állatokból dinéroztak, azóta megszakítottam velük a diplo- matiai összeköttetést. Tisztelem a gusztusukat, mert ha talán szósszal van is elkészítve a betyár jószág, csak patkány marad az. Én nagyon sűrűn megfordultam a kastélyban, a kapu őrnek a barátságát a félévenkint küldött jókora mennyiségű pálinkával biztosítottam magamnak. Az inassal mindig angolul kezdtem disku. rálni. Tudtam hogy nem tud, az igaz hogy ón sem tudok, de azt a nehány szót, a melyet időnként bemagoltam, olyan pofával mondottam neki, hogy a három sziget királyságának egy lordja sem. Folytatni termószztesen nem folytattam magam sem, hanem mintha szórakozottságomban tettem volna, kis zavart színlelve, magyarul értekeztem. A nálam idősebb szobaleányt húgomnak tituláltam, a szakácsnénak mindig a főztjót dicsértem. Papa nem volt. Az özvegy mama előtt mindig a szomszéd kastólyokbelieket és legjobb barátnőit kár- páltam. így vettem ón be a kastélyt a legelső őrszemtől, a legfőbb parancsnokig. És végre ! ... Az imádott Szeveriana. No ő neki nem anzagoltam semmit. De nem is lehetett, mert az igazándi módon szerelmes ember az imádottjával szemben mindig tökéletlen .... Szerelmes voltam junoi alakjába, gyöngysor fogába, meg mindenébe, a mit csak a poéták szoktak ilyenkor emlegetni. De én már elfeledtem diák korom óta a poémát, amelylyel különben diák koromban is oly bizalmas lábon álltam, mint Petőfi, t. i. abból rendesen szekundát fogtam. Végül legszerelmesebb voltam a kastély körül fekvő kétezer hold fekete földbe, s annak aranyszínű rezgő kalászaiba. A „tökéletlen“ poéták ezt sohasem han-
