Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-03-13 / 11. szám
Márezius 13. К U N - H A L A S. 1898. Kacziij. liörgés. iiria, szitok, csörgés. dörej egymásba markolva, megrázza a földet, viharzik a levegő egész Európa fölött. Mi ez? Isten, ember, ördög, démon, állat összekavarod ott a szivekben, . . . történetet írnak a magyarok, karddal a vérben, ...azé z. 1848, 1849. ... És az a maroknyi magyar, amely csillogó fegyverrel, paszomántos ékes mentékkel, úszta trikolórral, gazdagon. de rabbilincsben, lán- czait csörgetve s átkozódva rohant a vészbe, a csaták tüzébe — szabadságért; mint egy d é ш о n. mint egy ö r d ö g, mint egy állat kéjelegvo fürdött az ellenség és önön párolgó vérében. Es ez az őrült magyar szent őrületében kijött a harczokból, V i I á go s i g tört fegyverekkel, lerongyolva, к о I d u s a n. véres zászlókkal, de szabadon, iyint egy — félisten! Ez volt a h ősök c s at áj a ! És most 50 év múltán ! Most, a, keserű kenyér-harczban feloszlik a hazaszeretet; most nem hazát kell szeretni, hanem a földet, a moly kenyeret ad és a kinek nincs földje, annak gyűlölködni és lázong,tni az 1000 éves Magyar állam eszme ellen, a melyért pedig 50 óv előtt a fél-istenek ontották véröket. Eltűnődöm, ha vájjon az ősök sírjából felhajt-e a honszerelemnek tiszta virága. a melyből fűzni lehet édes hazánk koronájára azt a köszörűt, a milyent egy állam népe boldogságára, nagyságára és dicsőségére tenni szokott. 50 év múltán — eltűnődve a már- cziusi nagy napokon — e kietlenné vált kor közönyében is, bízva bízom e nemzethez, hogy nagy múltjához hűtlen maradni nem fog soha. 1848 márezius Idusát — ha egy napra is — ünnepeljük, egy szivvel-Iélek- kel s afszép múlthoz térő emlékezéssel fogadjuk lelkűnkbe e nemzeti ünnepen a haza szeretetnek mindazon érzéseit, a , melyektől hajtva, buzdítva, e sokat szenvedett nép minden tagja, minden erejével. esze, szive, minden tehetségével közre hasson a nemzet boldogságára és nagyságára. A Magyarok Istene áldja meg mind- j azokat, a kik szívből ünnepelnek 1848-nak emlékére — Márezius Idusán ! Dr. H. F. Alapítvány és felügyeleti jog. ii. A magú и alapítványokról sem törvényeink sein törvényerejű rendeleteink nem intézkednek ugyan, de épen annál a múlt alkalommal hangoztatott és általánosan elfogadott elméletnél fogva, mely szerint minden kiváltságos jognak gyökere az államban van, az olyan privilegizált helyzetben levő jogi személy, mint az alapítvány, lehetetlen hogy az állam hatóságának különös ellenőrzése és felügyelete alatt ne álljon. Azután meg: „ubi eadem legis ratio, eadem dispositio;“ ha a közalapítványok az állam közigazgatásának állandó éber ügyelnie tárgyát képezik, okvetlenül kell, hogy a magánalapítványokra is kiterjedjen az ő folytonos gondoskodása. Mert az alapítványoknak e két nemo közt csupán eredetére nézve van eltérés, de sem czéljára, sem szerepére nézve semmi különbség. Ha a magánalapítvány hatósági kezelés alatt áll, akkor természetesen hivatalos hatósági utón történik a kezelés ellenőrzése is, Ide vonatkozólag rendelkeznek az 1886. XXII. tör- vónyezikk 146 és 147. §-ai, midőn kimondják, hogy „a község köteles az általa fenntartott jótékony és közmivelődési intézetek igazgatására rendesen felügyelni és azoknak számadásait évenként a tavaszi rendes közgyűlésen pontosan vadállat, a mely vérszagot érez. Es ekkor felüvölt. Megy mint a démon, repülve, lángpalossal, suhogva, mint a kisértet, tágra nyílt szemekkel. Megy, mint az ördög, sötéten, rohan zihálva s viszi magával a pokol minden bosszúját, bűneit. Lábnyoma alatt kiég a fű, kiszárad a,viz, minden lépése — átok! . . . Odaér, dobbant, hogy megremeg belé a föld; megvillantja kardját s felüvölt a párolgó vér szagára. Összegomolyódik a két sereg. Felkavarja a port, hogy az a felhőkig száguld. Alattuk, köröttük, fölöttük megéled ajfor-tergen, harczol az is, egyik szem a másik ellen, zizeg, füstöl, kavarog őrült sebességgel. Bent a körben folyik a tusa életre- halálra. Kaczaj, hörgés, ima, szitok, csörgés, dörej egymásba markolva, megrázza a levegő minden rétegét. 44 És a porfelhő, mint a forgószél töl- csérezve rohan tovább — — tovább. Utána a büzhödő vér marad, tört kard, puska, ágyú, hulla, pusztulás. Itt egy vonagló test átkozva istenét, szidja a magyart. Mellette egy másik féltérdre erőlködve még egyszer utoljára megfogja a véres trikolórt. Megcsókolja — háromszor — s még egyszer utoljára megcsóválva — szétlocscsantja vele az átkozódó fejét. „Éljen a haza", hörgi s visszaroskad . . . meghalni. S ott, a tovarohanó körben folyik a tusa életre-halálra. Vácz, Nagy-Sarló, Isaszeg, Budavárnál, sok helyt ki-kitör a förgeteg, nyomában, utána halál, — élet és szabadság ! Ugyan micsoda állatot tanulmányozol megint, mert téged egyedül találni alig lehet, csak valami csúnya állat vagy bogár társaságában. Hanem azért belőled még sem lesz szenvedélyes természet tudós, mert nem vagy eléggé komoly, s bizonyára az egész természetrajza gyűjteményedet s tudományodat oda adnád egy jó csárdásért. Kálmán clnevette magát s a leány elé tartá a tenyerében levő pókot. Aztán hol vetted te ezt a csúnya állatot? kérdő a leány kíváncsian. Jöjj csak édes Ilonka! ott a íilogória fáján annyi van, hogy sohasem láttam annyit. Szép őszi délután volt. Mindketten megindultak a kis kerti ház felé. A leány leverő a pádról a rá hullott leveleket s leült. Kálmán pedig a pókokat egész élvezettel szedte a tenyerébe. Ilonka szórakozottan nézett rá. A filogoriában levő kis asztal, pad s a porond is terítve volt a sárga lehullott levelekkel s a mint a tisztaderült nap rá sütött, úgy nézett ki, mint egy aranyos kis házikó. Látod Kálmán ! szólalt meg egyszerre a leány — valahányszor e sárga lehullott levelekre nézek, mindig valami szomorú, édes fájó érzés fog el, mintha ezek a zörgő levelek szüntelen azt suttognák: látjátok ti is ily véget fogtok érni. Ez engem sokszor úgy lehangol, — mégis úgy szeretek e sárga, zörgő levelek között lenni. Most már én következem, hogy e levelek sorsára jussak. Semmi sincs a minek elvesztése fájdal- matokozna. Eltemettem mindent mélyen, örökre. A leány szemeiből kicsordult a köny. Kálmán megindulva tekintett rá. Hát igazán semminek az elvesztése sem okozna fájdalmai? Még ha én meghalnék sem fájna? kérdő Kálmán s leült a leány mellé és igyekezett annak szép szemébe tekinteni. Nem, egyáltalában nem fájna semmit, monda Ilonka szilárdan. Kálmán olyan égető fájdalmat érzett e szavak alatt s emberfeletti erőbe került, hogy eltudja palástolni. Pedig ha tudta volna, hogy Ilonka azt gondolja: nem! halálod semmit sem fájna, mert akkor nyugodtan halnék meg ón is, nem kötne semmisem az élethez. Nélküled úgy is csak kin reám nézve. Ugye azt gondolod szólalt meg Ilonka, hogy ón egy részvétlen kőszívű teremtés vagyok? Nem jól ítélsz meg, de minden ellenem van. Nem ítéllek meg, csak azt gondolom, hogy valaki már elfoglalta szivedben az első helyet és az kiszorít minden más érzést onnan. E szerint te azt hiszed, hogy én szerelmes vagyok valakibe? Kétség kívül! — Oh! Talán bizony a te hosszúlábú kaszás pókjaidba? — mondá Ilonka s pájzán ka- czagásba tört ki. Nem az ón hosszúlábú pókjaimba, hanem ha .... Nos? Hátha eltagadod. Tehát nem hiszeszaz én őszinteségemben? Ez igazán nem szép tőled, pedig ismerhetnél már ennyi idő óta. Ismerlek is én, de hát — tette hozzá Kálmán nevetve, — a leányok többé kevésbé mind hamisak s igy igen érthető, hogy nálad sem teszek kivételt. Ugye mert én még hamisabb vagyok mint a többi? No ha ilyen jó vélemónynyel vagy felőlem, úgy nem is hallgatlak végig. Bocsáss meg de ... . Nem haragszom, csak folytasd. Hát te édes Ilonkám, senki másba nem vagy szerelmes, mint abba a szép, délezeg, barna hadnagyba, a ki itt járt el mindig, a kinek olyan megnyerő kedves arcza volt s a ki úgy megszokott nézni téged — a ki a ki — mondá Ilonka nevetve, — ne is folytasd, úgy sem találtad el. Különben édes Kálmán, hagyj föl a te hadnagyaiddal, egyébbel sem tudsz előállni. Úgy látszik, hogy neked azok a katona tisztek jobban imponálnak, mint egy kis tizenhat éves lánynak. Korántsem akarlak azzal untatni, hogy elmondjam az én élet nézeteimet, ha ugyan egy ilyen korú leányét annak lehet nevezni, de látod, az ilyen szegény leánynak őrizkedni kell attól, nehogy valami egyen-ruhás emberbe legyen szerelmes. Legjobb esetben is az történik, — a rosszat nem is említve — hogy egy ilyen léha embert kapunk férjül. Nem egészen „abszolúte“ beszélek, ezek közt is vannak kivételek, természetesen nagyon kevés. Tudom kinevetsz, de hát az ilyen szegény leányok is tudnak ám válogatni, igaz, azt nyerik vele. hogy vén leányok maradnak. Pedig szegény jó nagynéném már kétségbe van esve, hogy még most se mentem férjhez. Részben igaza is van. Téged mint egyetlen mostoha fiát, semmiben sem akar kisebbíteni, pár év múlva, ha nagykora leszesz, át veszed birtokod kezelését s mindenben magad rendelkezel, ő neki csak épen annyi jövedelme lesz, a miből szerény körülmények közt egyedül megélhet. Igen de szegény apám végrendeletében úgy hagyta, hogy nekem nem szabad őt elhagynom, mert mindig, kis — talán kétéves koromtól fogva, szerető édes anyaként bánt velem. Es én ezt még akkor is megtennem, ha apám nem úgy hagyta volna. (Folyt, követk.
