Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-12-04 / 49. szám
Deczember 4. KUN-HALAS. 1898. szolt borból mintákat kötelesek venni és egyszersmind azon bormennyiségeket, melyekből a minták származnak és készleten vannak, megállapítják és ösz- szeirják. A kifogásolt borok ezután a minisztérium által alakított, vegykisérleti állomással felszerelt bizottságok által megvizsgáltatnak. Ha a bor mesterséges volta itéleti- leg megállapittatott, az az elitéit fél költségére denaturálandó és ha ipari ezé- lokra felhasználható, a tulajdonosnak kellő ellenőrzés mellett, ily czélra vissza adatik, vagy esetleg jótékony czélra for- dittatik. A ki e kihágás miatt megbüntette- tik, a gyártott bor utáni egész állami boritaladót is megfizetni köteles. Ezekből a tilalmakból látható, hogy nem szabad mustot édesíteni vízzel készített czukorlével, sem czukorszörppel, „sziroppal.“ Nem szabad a töppedt szőlőt, aszuszőlőt, sem a kül országokból behozott mazsolaszőlőt vízbe áztatni, mielőtt a mustba tétetnék. Tiszta mozsola szőlőből sem szabad vízzel borhoz hasonló italt készíteni. Ellenben szabad a főtt must, sűrített must készítése és árulása. Ez az a must, a mit „konty alá való“-nak nevez a szőlős gazda. Ha must nagyon nyálkás, pl. a miatt, mert a szőlő penészes volt, kénezós utján szabad a lenyálkásitás. Ha a kész bor savanyu, a savanyúság elvételére szabad szénsavas meszet és szénsavas kálit használni. Kréta, vagy mészkő pora a savanyúság elvételére nem használható, mert ettől a bor rósz szaguvá lesz. Ha pedig a bor nem elég savanyu, ez más savanyu borral való keverés „házasitás“ utján javítható esetleg a savanyúság borkővel is pótolható. A bor szesz-fokának emelése szeszszel, vagy cognackal szabad, de hogy az egészségre, a túl sok szesz miatt ártalmas ne legyen, 100 liter borba 2 liter szesznél több ne kevertessék. Ezekben elmondtuk általánosságban, hogy mit szabad és mit nem szabad a borral tenni. Ha tehát polgáraink észre veszik, hogy valaki kotyvasztott borral mcster- kél, tartsa polgári kötelességének, hogy az esetet a rendőrkapitányságnak feljelentse, a hol majd fognak tenni róla, hogy boraink jó hírneve ne veszélyeztessék. Ez pedig azt hisszük mindnyájunk érdeke. Emlék fák. Boldogemlékű Erzsébet királyné, nagyasszonyunk dicső emlékére ültetendő emlékfák tárgyában a földmivelési miniszter meleg hangú felhívást intézett a magyar társadalomhoz. A felhívást egész terjedelmében a következőkben adjuk: „Két éve múlt, hogy az ezredéves múlt emlékét híven ápoló nagyjainkhoz, s a föld becsületes népéhez azt a kérést intéztem, hogy a millennium emlékére fákat ültessenek: és kérő szavam meghallgatásra talált. Ma már a hazafiúi érzés biztos jeléül látom, hogy az ország minden vidékén közel két millió fa vert gyökeret az ezredéves anyaföldben, hogy majdan erős, sudár törzse hirdesse országnak-világnak, hogy a nemzet a második ezredévet a honfoglaló elődök érdemének dicsőitósóvel kezdte s hogy fenmaradásának alapját és jövőjének biztosítékát első sorban hagyományaik sértetlen fentartásában és az azokhoz való hű ragaszkodásban kereste. volnál, lehetnél az enyém. De igy, de igy . . . mostohám... apám özvegye . . . nem lehetsz az enyém . . .soha . . . soha! Megfogta kezét a szegény asszonynak s nézett, nézett szemeibe. S addig nézett, mig Tercsi arcza kipirult, keble zihált', keze reszketett. Hányszor, de hányszor álmodta igy a szép molnárné, hányszor vágyódott szerelmes szive ezután és most remegett, félt, de szemét nem tudta levenni Jancsiról. Végre nagy nehezen megszólalt. — Nem szabad téged szeretni, menj el Jancsim, ne kárhoztass el. És keblére borulva,átölelte nyakát; küldte, hogy menjen el s csókolva szoritotta magához a — mostoha fiát....-— Nem hagylak el gerle párom. Elmegyünk ismét más vidékre, hol senki se ismer. Rozmaringból vetem ágyad, friss harmattal itatlak meg, ón szép virág-szálam. Tercsi asszony meg zokogott s olyau boldog volt. Szavai tiltakoztak, de szive, lelke belenyugodott. Reggelre üres volt a kis házikó, nem forgott a csóti malom kereke, nem volt benne se molnárné, se molnár legény. A galambok úgy örültek, úgy nevették az embereket, a kik vasmacskával piszkálták a Tisza fenekét. Nem találtak semmit, senkit; azt hitték, messze bevitte a viz a két boldogtalant . . . Csak fönt a duezou a galambok mesólget- tók párjaiknak, hogy merre van a csóti szép molnár legény, meg a még szebb ... mostohája.... Rúth László. Ezek az örömteljes emlékezet fái lesznek. De most a balsors a nemzetet őrangyalától fosztotta meg s minden kebelbe igaz és örök bánatot ültetett. Kétszeresen érezzük e gyászt és bánatot a mai napon, mely máskor örömünk napja volt, melyen dicsöült Királynénk névnapi évfordulóját ünnepeltük. Mily szép és nemes elhatározás lenne a mai emlékezetes napon, mily igaz kifejezője lenne az országos gyásznak, ha hegyen és völgyön, a városok népáradata s csendes falvak egyszerű lakói közt szomorufűz, terebélyes hárs, viharral daczoló tölgy és örökzöld fenyő hirdetné az 0 emlékezetét! Bár igaz, hogy az a tekintet, melynek mosolya egykoron egy nemzet jövőjének hajnalpirja volt, szobrász vésője által megörökítve nózend le reánk s kalaplevóve állunk meg majd egy emlék szobor előtt, melynek parányait szinte csodás lelkesedéssel hordta össze szegény és gazdag hálája és hűsége: a kegyeletnek ezeknél az emlékeknél még sem szabad megpihenniük! Mert a kinek bölcsője ott ringott egy erdőkoszoruzta tó bűbájos partjain; a kinek kedélye annyiszor vidult fel erdeink zugó fái közt és a kinek sebzett lelke oly édes enyhülést talált távol vidékek mythoszi ege alatt magasba nyúló százados erdők mélyén; a ki a természet szépségeinek oly csodálója volt: annak emlékét iák millióinak kell hirdetni; annak tiszteletére, mint az ó-kor mesés világában, szentelt berkeknek kell támadniok, hova áhítattal közeledjék az utas; hol a fáradt vándor a nap heve ellen enyhelyet találjon s nemes érzelmekre gerjedjen a lélek! En bizalommal intézem azt a kóróst a magyar társadalomhoz, hogy dicsőült Királynénk emlékezetére emlék fákat ültessünk! Óhajom — s bizonyára csak ez lehet óhaja mindannyiunknak, — hogy a nemzet hálás kegyeletének ez ősi szokás szerint való megnyilatkozása megdicsőült Királynénk tündöklő erényeihez, nemzetünk iránt tanúsított jóságához és nagylelkűségéhez méltó legyen. Ez az óhajtás indított engem arra, hogy ez eszmének felkarolására jelen körlevelemmel az országnak mindama köreit és vezórfórfiait felkeresem, a kiknek közreműködése a biztató szónak erejével és a vonzó példának hatalmával általános és egységes mozgalomra serkentheti a nemzetet. E végből teljes bizalommal fordulok t. czimedhez is azzal a kéréssel, hogy a kegyele- tes cselekmény gyakorlásában vagy az eszme megvalósításának előmozdításában körülményeihez képest szóval vagy tettel hathatósan közreműködni móltoztassék, és mivel az emlékfák ültetésének eredményét annak idején örök emlékezetül közzétenni is szándékozom, felkérem t. czimedet, hogy a saját részéről vagy közreműködésével avagy felhívásra foganatosított ültetésekről engem még a jövő évnek első felében értesíteni szíveskedjék. A közreműködés ^módjának megválasztását, a kegyeletes cselekmény kivételének megállapítását t. czimed bölcs belátására bizva, csupán azt kívánom megemlíteni, hogy az ültetendő fák közt méltóan foglalhatnának helyet a leboruló koronájú fák, minők a szomorúfűz, kőris- és szomorú bükk; ép úgy a megdicsőült Királyné kedvencz fái: a tölgyek és a fenyők, valamint az egyéb hosszú életű fák fajai. Az emlókfáknak, facsoportoknak s kedvező körülmények között egész kis ligeteknek ültetésére alkalmas helyet nem lesz nehéz találni sehol; de ne maradjon jeltelen az országnak egyetlen tája sem, melyet a megdicsőült Királyné valaha meglátogatott. Az ültetett fák, csoportok vagy ligetek „Erzsébet Királyné emlókfái“ nevet viseljenek ily feliratú táblákkal meg is jelölve, hogy azokat mindenki gondozásban részesítse, bántalmazástól megkímélje. Hassa át mindannyiunk lelkét a kegyelet nemes indulata; fogjunk kezet a nemzet e szép és nagy emlékművének létrehozásában, hogy a mint országunk ezredóvos örömünnepónek emlékét a millennaris emlókfák milliója őrzi s Szegény szép molnárné napról-napra fogyott, epokedett. Szive megtalálta a párját. Kiült esténként a Tisza partjára, elnézte a futó habokat, nézte mint csókolódzik a holdsugár a sima viz tükrével s addig nézegette, még egy arcz bukkant fel előtte, a Jancsié. Csi- titgatta szegény szivét: nem szabad, nem szabad ezt szeretni. De mégis jól esett, ha hallotta Jancsi nótáját: Homokos a szőke Tisza partja, Az én rózsám göndör hajú barna. Kék a szeme, sugár a növése, Galamb-bugás kedves nevetése. ügy elhallgatta, utána dúdolta. Lelke nem volt már az övé. Egy szép csendes este megint künn üldögélt a viz partján, megint hallotta a nótát, a mely csak rövid ideig tartott s azután csak a viz csobogása törte meg a csendet. A legény abba hagyta munkáját, nem esett neki jól most a nótázás, kijött a malomból, hogy majd elnézi a partról a habokat, midőn ott találta azt, a kit annyira került. Aztán szép csendesen megszólította. — Megint búsulsz Tercsi? ... Ne haragudj. de nem tudlak mostohámnak hivni, hiszen együtt szaladgáltunk gyermek korunkban. Ugye, nagyon boldogtalan vagy? ugy-e láb alatt vagyok? . . . Mond? ... Ha úgy van, elmegyek, el, világgá. Ne törődj te vele, ha megszakad a szivem, ne törődj te vele, hogy nem sokára végem lesz. Te éld a világod, ne szomorkodj mindig, ne szomorits engem is. Tudom én azt, hogy nem voltál te boldog apám mellett. Látod, a nézésed elől szaladtam el hazulról. Nem is gondolta apám, hogy mennyire megbüntetett. Tercsi! .... Ha te akár milyen gazdag volnál, ha akár milyen nagy ténsasszony
