Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-02 / 40. szám
ИГ Mutatvány szám. II. évfolyam. 40. szám. Kun-Halas, 1898. Október 2. KIN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Fő-utcza 1254. Megjeleli minden vasárnap. TÁRSADALMI HETILAP. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. •Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 írt, tél évre 2 frt 50 kr., 3 hóra 1 írt 25 kr. Nyilttór: 3 hasábos petit sor 10 kr vállalkozás. De, hiszen a hírlap irás magasztos czélját nem is szabad az anyagi sikerek önző színvonalára sülyeszteni, a hírlap irás czéljának sokkal ideálisabb- nak, sokkal szentebbnek kell lenni az anyagi sikereknél. Tudtuk mi azt, mikor lapunkat megindítottuk, hogy áldó z a t az, amire vállalkozunk. De ezt a hozandó áldozatot olyannak szerettük látni a jövőben, mely meghozza a maga gyümölcsét. Távol állt tőlünk s távol áll jelenleg is, hogy az áldozat ekvivalensét anyagiakban gondoljuk. Mi azon hitben éltünk, hogy a jó, mely az irás szava szerint mindenhol meghozza a maga gyümölcsét, Kun-Halas városában sem fog valótlannak bizonyulni. Azt hittük, hogy feltudjuk rázni a százados tespedésből, a maradiság, az önzés nyűgeiből városunk polgárságát, hogy megkedvelteim tudjuk vele a közügyek iránti önzetlen érdeklődést. Ha ezt a czélunkat elérve láthatnék, ha ezzel az eredménnyel az év elteltével őszinte örömmel dicsekedhetnénk, ez lenne.a mi jutalmunk, ebben látnok a hozott áldozatok jutalmát. Ha csalódtunk feltevésünkben, mi a hibát nem magunkban véljük feltalálni. Erkölcsi sikerekért küzdöttünk, jelszavunk az önzetlenség, czé- lunk a nyilvánosság előtt a közérdek kimunkálásában a személyes érdekek távoltartása volt. Ha a közérdek védolme- zésében személyeket érintettünk, ez soha sem jelentette a személyek elleni barezot, s ezért velük csak akkor és annyiban foglalkoztunk, a mikor és a mennyiben a közérdek önzetlenségének kivívása eztel- kerülhetlenné tette. Kisebb városokban, mint a milyen a mienk is, a nepotizmus önző elve, erős ellenségként áll a közérdekkel szemben. A nepotizmussal szemben tehát mindenkor kíméletlennek kellett lennünk, mert ellene csak erős fegyverekkel lehet küzdeni. Ennek a mi közéletünkben is nyilvánvaló elfajult érzésnek a közérdekre irányuló csapásait is iparkodtunk elhárítani. Akár sikerült ez, akár nem, az bizonyos, ha a jóknak elismerését kivívni tudtuk is, de ellenségeinkké tettük azokat, a kik e küzdelmünkkel érdekeiket látják sértve. Az az ellenség pedig, a ki, ha nem nemes is, de erő, hatalom birtokába van, Előfizetési felhívás. Szeptemher o-ikével lapunk megtette egy évi pályafutását. Egy év a nagy mindenségben csak porszem, egy kezdő lap életében nagy idő. Ha mindenhol nehéz a kezdet, áll ez különösen a hírlapokra, melyeknél a kezdet csaknem legyőzhetlen akadályokba ütközik. A vidéki sajtónak legelső teendője azon hideg közöny megtörése, mely iránta mindenkor s a legtöbbször indokolatlanul nyilvánul a közönség részéről. Azt tartják, hogy saját érdeke ellen cselekszik az, a ki manapság vidéki lap szerkesztésre vállalkozik, mert a közönség lanyha közönye a közügyek iránt, anyagi tehetségének és a szellemies dolgok iránti érzékének hiánya, lehetetlenné teszi a lap megélhetését, S a kik igy gondolkoznak, azoknak igazuk van. Az egy év tapasztalata mi velünk is ezt mondatja. Az anyagi áldozatot és veszteséget, melyet lapunknak hoztunk, nem tartjuk ildomosnak és elegendőnek a panaszra, mert hiszen ezzel a hírlapírónak mindenkor számot kell vetni eleve s a vidéki hírlap irás mindenkor minden más volt, csak anyagi sikereket nem hozó enyészet közeledtét. Olyan az az első sárga levél mely lehull a zöld lombok közül, mint a titkos, kívülről nem sejthető betegség az emberi testben, mely ma még üde, virul, piros, életerős kívülről, de a szokatlan fény a szemben, egy-egy köhintés, lehangoltság, melynek okát nem tudja, sejtetik a belső rombolást, a gyilkos kórt, mely talán már holnap szenvedések kinyomatát adja az arcznak s elhervasztja az egészség nyíló rózsáit. A kertben is mindennap több-több a hulló, szálingó sárga fa levél. Egyet-egyet felkap a fuj- dogáló szellő s oda kavarja a nyíló virágok közé s azok megsejtik, megálmodják belőle halálukat. S „a virágok álma szép halál.“ Jő az álnok, hűs esti szellő, végig suhan imbolygó fejecskéik felett, lehajol hozzájuk, megcsókolja nyíló orczáikat. Ok az enyelgő szellő által elringatva, lehajtják fejeiket álomra. . Megálmodják szegények, hogy az az utolsó csók a Júdás csókja volt, azzal nem az ő édes anyjuk, a nyár hanem az enyészet, a tél, a halál illette őket, mely elküldte hírnökét, az oda lopo- zott az éltető nyári szellő helyett, hogy letarolja ékességeiket. As reggelre? . . . Mikor a mosolygó rozsás hajnal bibor sugarait lekiildi testvéreinek, a virágoknak üdvözletére, mikor a hajnal sugarak gyönyörködni akarnak mint eddig a szirmokon fénylő gyémántokban, nem találkoznak a kedves testvéreknek mosolygó üdvözletével, hiába csókolják őket a rajtok fénylő gyémántok nem az öröm, hanem a fájdalom, a halál küzdelem könnyei. Szomorúan hívja vissza a hajnal sugarait, kik megviszik a szomorú hirt édes anyjuknak — a napnak. Az pedig hű gyámolóként siet az ő kedves virágainak védelmére, beküldi lególtetőbb sugarait vigasztalóul, ápolóul hozzájuk. Soha oly jól nem esett a napsugár az embereknek, mint most, örvend az ember a lanyha melegnek, mely elűzi a borzongató hideget, s biztató remény éled benne, hogy a halál talán nincs oly közel, mint tegnap sejté. Nem úgy a virágok! Őket nem keltik többé új életre, a napnak életet lehelő melenge- tése, hiába dédelgeti őket a napsugár, búcsú az csak, búcsú csókjai az édes anyának, kinek szerető karjai közül elragadja gyermekeit a halál ............. A déli napsugarak már csak a ravatalon fekvő kis halottakat őrzik. * * * * És mikor a természet elvesztette legszebb ékességeit, mikor egymás után látja kimúlni szeretteit, virágot, fűt, fát, meggyászolja ő is halottait. Nem tündökölnek többé a hajnal sugarai, a nap fényessége ott bolyong a kavargó, gyászos fellegek közt, melyek sötétségét szótűzni nem tudja, nem mosolyog az ég verőfónyben, siratja szerettei kimúlását. A fájdalom könnyűit leküldi a földre az emberek közé, mert tudja, hogy azok is siratják az ő szeretteinek halálát, neki is jól esik a fajdalomban a részt vevő kebel, A „KUN-HALAS“ TÁROZÁJA. A virágok halálára. „És lelkemben biztató hit éled : Nem halt meg, csak alszik a természet.“ Olyan isteni szép olyan fájó-gyönyörű a természet halottas ágya — az ősz! Ma még, kitárja teljes pompáját: a fák dús lombjai talán sohasem susogtak édesebben, a kert és rét virágai talán sohasem ékeskedtek ezer és ezer féle színükben pompásabban, a nap jótékony melege soha olyan jól nem esett, a csillagok milliardjai- tól soha szebben nem fónyeskedett az éj; itt a hold, az éj napja is, bübályosabb fényt küld a földre, rezgő fénysugarai btibályt lehelnek a föld fölé, mely ünnepét üli testvérének, a természetnek búcsú ünnepét. Valami néma meghatottság honol minden felé. Mint az emberi szív, mikor, bizton nem tudott, homályos sejtelmek gyötrik, melyek előórzetét súgják az őt érendő fájdalomnak olyan a természet is. A szív is csak érzi, de nem tudja nem mutatja az aggasztó sejtelmeket, küzd ellenök, legszebb virágait küldi sejtett csapás elé, mintha mondaná neki: nézd! gyönyörködjél bennök, nem sajnálod őket letarolni? így a természet is. Kitárja bájait legszebb fenségökben, mielőtt őt az első csípős szellő közeli halálára figyelmeztetné. Az az első sárga levél, az az első sárgafűszál, mely oly korán megjelenik a dús zöld lombok és a mezők virágai között, súgja meg az
